Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

Esküszünk, szabadság oltárára : Hű testvérek leszünk, esküszünk ! És ti népek, szomszédok, barátok, A kiket ma csókkal ölelünk, S messze földön ti is mind halljátok : Békesség az, mire esküszünk. Ám ha e szent földi örökséget Megtámadná álnok ellenünk Lenne bár ez gyászos végitélet Megtoroljuk vérrel ; — esküszünk ! * Acsay Ferencz, a gymnázium igazgatójának az ezredévi ünnepély napján a tanulók estélyen tartott remek pohárköszöntöje : Kiemelte először is a nap nagy fontosságát, Istennek azt a ritka kegyelmét, a melylyel nemzetünket megajándékozta, hogy ezer éven át, annyi szenvedés 1 és balszerencse közt nemcsak megőrizte, hanem fokozatos fejlődésre is segíti. Ezéit határozta el ö és a tanári kar, hogy e nagy nap emlékét a lehető legméltóbban üli meg, hogy az ifjúság lelkében örökre maradandó nyomot hagyjon, áthassa szivét lelkét s a jövőre igazi lelkesedést mentsen. E hosszú ezer év tenger fájdalmat rejt magába; ezt emeli ki az ünnepi program legtöbb pontja is, de a fájdalom mellett is nem csak nyugodás, hanem büszkeség töltheti el lelkünket, hogy a nemzet leg­válságosabb napjaiban is soha se hagyta el magát, hanem kivívta önállósága^, szabadságát, alkotmányát. Ne kecsegtessük magunkat ezután se teljesen örömet hozó jövővel, de a mult tanulságai tanítsák meg az ifjúságot, hogy épen abban van férfiasság, hogy az ellenséges viszonyok daczára is képes fentartani magát az egyes ugy, mint a nemzet; hisz a költő is mondja: a fájdalom a _ boldogságnak egyik alkatrésze, boldog jövőt is csak küzdelemmel víhatunk ki. Örül, hogy az ifjúság átlátta, átérezte azt a magasztos czélt, a melyet az intézet ez ünnep meg­ülésével maga elé tűzött, teljes odaadással, lelkesedéssel tett meg minden előké­születet, hogy az ünnep minden tekintetben méltó sikerű legyen. Midőn nekik ez odaadó munkát, lelkes kitartást a tanári kar nevében is megköszöni, egyúttal biztosítását is akarja látni ebben annak, hogy hivek maradnak azon elvekhez, a melyeket az iskolában tanultak s az ünnep minden szava szivükbe vésett ; hivek maradnak e haza szent földjéhez, őseik vallásosságához, hagyományaikhoz s minden legcsekélyebb hazai szokáshoz, mert különben egy pcrczig sem volnának méltók, hogy a haza iöldjén éljenek. Kívánja töltik, hogy a mint a szavallóval együtt hangoztatták a halhatatlan költő esküjét, ép ugy hangoztassák most vele együtt azt az esküt, hogy a haza békés viszonyai közt hiven teljesitik minden kötelessé­güket ugy az iskolában, mint az életben is, tiszta szellemű, becsületes, derék magyarok lesznek, de hangoztassák azt az esküt is vele és a tanári karral együtt, hogyha szomorú napok nehezednek a hazára, hivek maradnak hozzá, küzdeni fognak érte utolsó íeheletőkig, utolsó csepp verőkig. Ez eskü, ez eskühöz való ragaszkodás lesz e nagy nap legméltóbb emléke; véssék szivökbe, ne feledjék soha, hogy ugy lesznek csak méltók e hazához, ha hiven megtartják. A vendég­koszoruhoz fordulva örömét fejezte ki, hogy módja van megköszönni azt a szives érdeklődést, a mellet az intézet ünnepe iránt tanúsított, örül, hogy a vendég­koszorú legnagyobb része mint szülő meggyőződhetett róla, hogy az intézetnek egyedüli czélja az, hogy oly ifjakat neveljen, a kik a hazának javára, a család boldogságára és Örömére válnak. E kedves találkozás emléke fűzze a családok és intézet viszonyát a legszorosabbra, mert hisz mindkettő csak azon egy czóha

Next

/
Oldalképek
Tartalom