Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

az nekünk, hogy akkori hirneves irónk Janus Pannonius századának legnagyobb költői lángelméje volt Gyönyörű szép költeményeket irt. de mind latin nyelven. Ha lyrai költeményeiben egy két helyen meg nem említené, hogy ö is nemzetünkből való s nem szólna kortársairól, egész nyugodtan oda sorolhatnánk akár Augustus római császár korának irói közé. S azok a helyek is, melyekben megemlékezik magyarságáról, valami nagyon nem szolgálnak dicséretükre, mert leginkább azon panaszkodik, hogy ö is ilyen barbár nemzet fia mint a magyar és sajnálkozik, hogy nem született a római birodalomban. A régibb török Íróknál hasonlót találunk. Törököknek szégyenlik magukat nevezni, araboknak meg nem mondhatják magukat és nemzetüket, azért vallásukról iszlámoknak nevezik magukat, nemzetüket pedig iszlám népnek. Ok törökül irnak ugyan, de müveikben több az arab szó mint a török. A török nyelv pedig csak annyira hasonlit az arabhoz, mint akár a magyar a zsidó nyelvhez vagy a latinhoz. Csakugyan a régibb irodalmi török nyelvet hasonlíthatjuk ahhoz a magyar nyelvhez, melyen nálunk is beszéltek e század elején a deákos öreg urak, kiknek beszédjében több volt a latin szó mint a magyar. A török irók egy része ma nap is nehezen tud e ferde szokással felhagyni, ha igen szépen akar beszélni, akkor kiczifrázza előadását arab szavakkal. A másik sajátsága volt a régi török irodalomnak, mely megakadályozta a nép nagy tömegére való hatását, hogy szellemében, irányában semmi nemzeti nem volt, mert mindenben csak az iszlám vallását tolta előtérbe az iró, hogy ugyanazt a dolgot akár arab nemzetiségű iró is Írhatta volna. A török irodalomban leggazdagabb a történelmi és a költészeti irodalom. Történelmi irodalmuk visszamegy a nemzet legrégibb idejéig, értve azon időt, mikor a nomád eredetű törökök Kis-Ázsiában rendezett birodalmat alkotnak. A korábbi időkben a törököknél azok, kik a szellemi munkálkodás iránt hajlamot és tehetséget éreztek magukban, mind a történelmi és költészeti irodalom terén kerestek babérokat s innét van a történetírók és költők nagy száma. A történeti irodalomról csak annyit akarok megjegyezni, hogy az hazánkra vonatkozó adatokban is nagyon gazdag s e hazai vonatkozású török történeti irodalom jelentékeny része olvasható már ujabban magyar fordításban is több magyar orientalista tollából. A török népnek a költészet iránt való nagy hajlamát érthetővé teszi származása, lakóhelye, vallása. A kelet gyermekei élénk fantáziájuak, ábrándozásra hajlók. De ha valahol, ugy különösen költővé kell válnia a népnek azon a varázsszépségü vidéken, a Bosporus és Hellespontus utánozhatatlan partvidéken, a hol két világrésznek erdőkoszoruzta gyönyörű halmokkal változatos pontjai állanak egymással szemközt s hol a keleti nap ragyogó fénykörrel von be mindent. S maga az iszlám vallás is a kereszténységből átvett részeken kivül nem más, mint egy élénk fantáziájú elmének szép költeménye szintén közremunkál a kelet népe költői hajlamainak kifejlesztéséhez. Nem lehet itt szándékom a török nép nevezetesebb költőit előszámlálni, mert az egy czikk szük keretébe sehogy sem illeszthető be; e helyett inkább csak azon főbb irányokat említem, melyek a török költői irodalomban legfejlettebbek. , Első helyen az epikai jellegű elbeszélő költészetet említem, melynek kedvelt tárgyát a török nemzet alapitójának és hősének Ozmánnak házassága képezi. Meglepő hasonló vonásokat találunk ebben az ősmagyar mondák közül az Emesö álmáról s Álmos születéséről szóló mondánál. A török monda szerint Ertogrul fia Ozmán herczeg vadászat közben elmegy egykor Erdebali seikhez, kinek leányát Maikhatunt feleségül kéri. A seik vonakodik beleegyezni a házasságba, de a következő éjjel csodás álmot lát. Látja álmában, hogy Ozmán feje fölött a humai vagyis királyi keselyű lebeg, továbbá Malkhatun fölött a félhold emelkedik fel, majd egy nagy fa nö ki belőle, melynek ágai árnyat vetnek az ázsiai Kaukázus, az afrikai Atlas és az európai Balkán hegyre, a fa leveleit pedig a szél Konstanti-