Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

magasló fájára ; fára, melynek faja kiveszendő s melynek példányai ma már ritkák Ma, a mikor erőszakolt növésű félig zöld csemeték, ha csak egy arasznyival felü 1 érzik fejőket a cserjék atlagán, már átültetésről álmadoznak és elkívánkoznak a czédrusok és fényük társaságába, — velők ellentétben íme a nemes nagy fa, melyet ideköt gyökere, melynek nem kell más, csak a győri föld, csak a győri nap, csak azok a cseppek, melyek a győri égből hullanak reá. íme a nemes nagy fa, mely minden virágát reánk hullatja, lombkoronájának minden levelével bennünket fedez s tapasztalásainak érett gyümöcseit köztünk osztogatia szét. Volt ennek a városnak sok dús fia, de mindnyájától összevéve nem örökö'l annyit, amennyit ez az egy fia, Kautz Gusztáv, az élete eddigi szakában már bőkezűen reápazarolt. Valóban tékozlásnak lehet azt nevezni, amit ö mívelt e várossal, a mikor lelkének fényes kincseit felaprózva immár negyedik évtizede szórja közöttünk, megelégedvén kamatul az elismerés ama szegényes adójával, melylyel bőkezűségét mi viszonozhatjuk, Szávay Gyula, a szónok. S mi tudjuk legjobban, hogy ezek az eltékozolt kincsek nem vesztek semmivé, itt ragadtak azok a mi köveinken, a mi levegőnkön, sarjadzó terveinken, emelkedő nivónknak képezik töltő anyagát, jövőnkhöz vezető utunknak alépítményét. S mikor m eg-megragadva az alkalmat, iránta rokonszenvünknek s köszönetünknek — mint ma is — kifejezést adunk, igazán nem teszünk mi sem egyebet, mint a Tékozlóban a jó szellem, a ki az eldobált kincsekből később egyetmást visszaad annak, akit illet. Reggellé nyúlna ez a felséges júniusi este s kétszer is kialudnék a szentjánosbagarak e felvonult sokaságnak fáklyalobogása, ha érdemeid méltatásánál, életed leírásánál vissza akarnék menni ahhoz a kis egyszerű bölcsőhöz, mely egy boldog polgárcsalád házában téged ringatott, azok az őrködő szemek, melyektől ott mosolyogni tanultál, lehettek forrása lelked erényeinek s bájainak, amikkel mindenkit meghódítasz. Mert biszen a nagy ész, a sok tudás rendesen hideg, merev, szürke, olyan mint a gránit, inkább visszariasztó, mint vonzó, de a mit a te tudásod közöl, az fel van olvasztva és be van vonva lelked, szived, kedélyed, szivárványszínben mosolygó zománczával s ezért olyan elragadó mindig. Jól tudom, hogy lelked gondolatát érintem szavaimmal, amikor érdemeid ősforrására mutatok, ám ezt kiemelni szintén tőled, a hálás, szerény, jó fiútól