Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
Szomorú nap, meg szomorúbb órája, Lesz-e idö, hogy emléked ne fájna! Hány század év adja vissza minekünk, Mit e napon egy csapásra vesztettünk? Ha szükség lesz vészben, hadban. Vissza tér-e uj alakben Az aradi tizenhárom? Ne sirj ének, zokogásod hiába, Nyugszik már a tizenhárom sírjába. De múlhatnak napok, évek, századok, Nem lesz abból egyetlenegy sem halott. Feikölti a sirból a dal, S él örökké és meg nem ha! Az aradi tizenhárom. Balog István. Báthory Erzsébet. Irta Popper Vilma. Vág rolyó kékes vizében Csejte vára tükröződék vissza és a vár napjában százszor is kérdé a pirkanó hajnalban, verőfényes nappal és szende alkonyat tájban: Nem vagyok-e én a magyar felvidék legszebb és legbüszkébb vára? A hullámok tetszés-morajt hallattak és szétfoszlottak a kemény szirten. Báthory Erzsébet, Csejte lakója és ura, szintén számtalanszor tekinte naponta aranyos keretű tükrébe, de nem tudakolta ő-e felső Magyarország legragyogóbb és büszkébb asszonya? Hisz ő ezt már régen tudja? A magyar felföldön ugy mint az alföldön, a messze terjedő pusztáktól, hol a kökény szemű leányok oly szaporák, mint a gomba, fel egész a Kárpátokig nincs szebb és rátartóbb nő B. Erzsébetnél. Sok számos szív vállá ezt meg neki heves dobbanással, de mindannyi megtört e nő kőszivének jégpánczélán. — Ezt a hófehér márványsima homlokot a gond ekéje nem barázdálta fel, rózsás arczát félelem és aggály nem halványitá el, azokat a ragyogó győzelembiztos szemeket köny nem áztatá még soha! Igen. Csejte és Báthory Erzsébet büszkék, ragyo. r ók és győzelemittasok voltak mindketten. De a büszke várból nem lesz romladék, a szép asszony nem váiik-e matroránvá i* Az idö szárnya gyorsan lebben. Oh e borzasztó szó ! Erzsébet nem ismert félelmet, de ezen szó rettegésbe hozta! Midőn egy izben tükörbe nézett, miközben komornája dúsgazdag hajzatát csillámló tűkkel összeállttá, ekkor vette észre sima homloka fölött az első ezüstszínű fehérhajszálat; az első és egyetlen je'ét az öregségnek. De hát mi5rt is nem rejté el az a szemtelenül ügyefogyott komorna ezen idők jelét a széles fonyadékba? Erzsébet bőszült haragra lobbanva ugrott föl, hogy megfenyítse cselédjét — és a bársony puhaságu kezet a komorna vére pirosra feste ; de ime, ez a véres kéz még finomabbnak, még puhábbnak látszott, igen, az a vén czigányasszony, kihez Erzsébet biztos hatású szépítő szerért fordult nem mondá-e fogcsikorgatva vér, embervér! Erre bekövetkezett az a borzadásig hallatlan, mire jobb fátyolt borítani és a végtelen fájdalmat előidéző kegyetlenség fölött pár szóval átsurrani. Csejte várának tágas pinczehelyiségeiben hatszáznál több hajadon vérzett il, c ak azért, hogy a vár úrnője vérükbe- fürödve elkerülje az aggkor szülte hervadást.
