Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Magamnak is két izben kellett ezen a retortán keresztül párolognom. Első izben még nem találtak »tauglich«-nak ; de másodízben már kineveztek egy alföldi magyar városba tanítónak . . . mert tudtam németül. Siettem is állásomat elfoglalni, nehogy nálamnál jobb németet találjanak , . mert volt elég jobb is . . . Én voltam az utolsó, aki az ujjonan kinevezett 12 tanitó közül megérkeztem. A többi 11 már ott várt. 12 fiatal 18—22 éves tanitó, mindnyájan akkortájban végeztük a tanítóképzőt, mindnyájan testestől-lelkestől magyarok. De még minő magyarok ! Együtt voltunk tehát. Komoly novemberi nap volt, mikor áldottlelkü igazgatónk, a helybeli zárdafőnök az első konferencziára összegyűjtött bennünket. A szokásos bemutatás és üdvözlés után az igazgató felhívott bennünket, hogy magunk közül egy jegyzőt válaszszunk. — De édes fiaim, az vállalkozzék ám, aki jól tud németül ; mert a felsőbb rendeletek mind németül vannak irva. A 12 tanitó egymásra néz. » Németül? ... jól németül? .... de hát ki tud közülünk? .... « A választás nem volt nehéz, csupán én tudtam németül, s ámbár a der, die, das erősen komám volt, de hát mégis csak én voltam a legjobb meg a legrosszabb német, s igy az első jegyző. El is foglaltam nyomban a jegyzői széket. Az igazgató — testestül-lelkestül magyar — szomorú arczczal hozta elő a jó csomag hivatalos iratot, hogy most már azokat fordítsam át magyarra, hadd tudják meg a kollegák, hogy mi szorult beléjük. Egész hivatalos komolysággal fordítottam a rendeletek özönét. Társaim néztek és hallgattak ; meglátszott arczukon hogy mennyire irigylik az én nagy tudományomat, mikor a német póklábakkal teleirt papirosról, egyszerre folyékonyan magyar szavakat, magyar mondatokat olvasok le, még pedig úgy, hogy meg is értik, hogy mit akar az az ördöngös német irás. Hanem egyszerre olyant találtam olvasni, hogy valamennyiünk szája tátva maradt; azt olvastam ugyanis hogy: az egyes osztályokban délelőtt magyarul, délután németül kell tanítani. — Az nem lehet, édes barátom — szólt egyik kollega. — Nézze meg még egyszer úgy van-e. Persze hogy nem lehet — kontrázott a többi 10. — Hogyan lehetne itt, ahol még talán nem is hallottak német szót.