Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

És — megjött nemsokára az — eljegyzési kártyája . . . Ah ! itt e bohó

f csalóka földön viharok is érik a nyiló virágot, tomboló, sötét zúgó viharok, melyek letörik, megsebzik, hervadásba ejtik . . . Akáczvirág sirt, zokogott, beteg volt, aztán remegni kezdett, félt, ah ! mit fog mesélni Miniosának majd ? Hát csak neki nem sikerül a hódítás ? Csak neki nem lesz regéje '? Félelmében görcsösen ragaszkodott a másodvirágzáshoz, ettől remélt mindent, mert hisz neki is kell regéjének lenni, kell, akarja minden bizonynyal. Bohó kis virág . . , hisz ez már a hervadás, az ősz előjele, ami aztán következik — hideg, szomorú és — sötét . . . * * % Mikor haza hozta Vértes Endre azt a bájos kis szőke asszonykát, azt mondta rá mindenki, hogy nincs olyan aranyos, „herczig" teremtés kerek e világon és igazuk volt. A doktor urnák is ez volt a véleménye s csak alkalomra várt, hogy himes szárnyait kiterjesztve a kis halvány, remegő virágra —- megsúghassa neki ... A pillangók azon fajához tartozott, melyek a ritka virágokat keresik lel, bármi veszélyen kelljen is áthatolniok. S az alkalom megjött . . . A szolgabírónál nagyszerű névnap volt, ott találkozott a város és vidék Összes intelligencziája. Az árnyas kert széles utai szines lampionokkal voltak megvilágítva, itt sétált párosan, csoportba oszolva fiatal és öreg, mig a zene ütemei tánczra hangzottak. Az aranyos patikusnét a fiatal orvos vezette . . . Ilona látta és figyelte őket. Mit susoghatott a heves, szenvedélyes ember, a kis menyecske arcza vitszatükrözte, mely sáppadt és pirult egy pillanat alatt, szemeiből pedig a rémület és megvetés fénye villámlott szüntelen, gyors egymásutánban. Egy leánder gruppárnyas szögleténél egyszerre megfordul, gyorsan, váratlanul, gyöngéd kis alak;a szinte magasra nyúlt, arcza fénylett a harag égő pírjától, kebléből idegesen tört elő a heves lélekzés s amily gyorsan csak lehetett, ugy vágta a szemébe annak a szerelmes Don Jouannak : „Uram ! nagyon téved, én már asszony vagyok." Mindenki azt mondja, lehetetlenség, hogy Ilona, az a szép gyönyörű leány meghaljon. Az orvosok csalódhatnak, ily fiatalon, szépen, lehetetlenség . . . Pedig dehogy is. Osz van, a virágok hullnak, hervadnak, meghalnak . . . lolJülN VJCaJbJCaJU « * * Isten veled — bucsu szóm e virág — Yedd haldokló szivem búcsúzó szavát : Addig élek tán mig e rózsa kelyhe És illatával együtt szállok menybe í Tudom megbánod tetted egykoron! Ha föld porával vegyül a porom — Tüzd akkor siromra e virágot: Isten veled — én mindent megbocsátok. Paláyyi Lajos.