Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
Szeretem a vihart, mert azt ád, a mit ön nem adhat : békét, megnyugvást. Logikailag lehetetlen ez, de tényleg igy van. Mert a bonczoló ész előtt sokszor nem állhat meg az, a mi valóságban létezik. És fordítva. Gyakran nincs meg a valóságban az, a minek a gondolkodás törvényei szerint meg kellene lenni, Minden tudomány csal. A számoknak sem hiszek. Még kevésbbé a lélektannak Nxgy okom van rá, asszonyom. Önnek köszönhetem a felvilágosodást, a kiábrándulást, megnyíltát szemeimne-. Összevetettem szavait, azokat az édes. boldogító szókat tetteivel, bonczoltam szerelmét, elemeztem csókját, ölelését és vizsgálódásaim eredménye az volt, a mit ajka is mondott: hogy szeret engem. Megfigyeltem szerelmének minden egyes fázisát, szülöokát, élettüneteit, fej h'dését, s hogy levonjam belőle a következtetést, összeállitotttam szigorú tárgyilagossággal a szillogismust. Aggódó gonddal ügyeltem arra, hogy az három, egymásnak alárendelhető fogalom kapc ; olatából álljon, nagy óvatossággal megcsináltam a propositió majort, a propositio minort s elherültem mindent, miáltal az okoskodás hamissá válhatott volna. Ennek lehetősége ki volt zárva. Aztán levontam a conclusiot. Azt mondta ez is, a mit ajka: hogy ön szeret engem. Aztán az inductiohoz folyamodtam. Vájjon a jövőben is fog-e szeretni? Osszeáilitottam az eddigi tapasztalatokat, kiterjesztettem a fogalmazott törvényt azonos és ugyanazon körülmények közt jelentkező tényekre, hogy a végeredmény ne legyen hamis. Fogalmat fogalomhoz, gondolatot gondalathoz fűztem, ügyelve arra, hogy egyik a másikból folyjon, s még paradoxon se legyen köztük A gondolatláncz teljes volt, nem hiányzott belőle egyetlen lánczszem. Az eredmény nem csalhatott* Mit mondott ez? Azt, a mit az ön ajka asszonyom, hogy ön engem a sírig fog szeretni. Aztán elővettem a mathematikát. Azt mondják, ez csalhatatlan. Rideg számokkal dolgoztam. Szerelmünk ekkor és ekkor kfzdödött. Az első hat hónapban ugyanazon arányban nőtt. A harmadik hat hónapban szintén. Hát továbbra mi lesz ? Összeállítottam az egyenletetet. Az eredmény azt mondta, a mit az ön ajka . hogy ön a végső határig, a sírig fog engem szeretni. És ezt mondta a physika, a chemia is. Mind, mind . . . Napnál világosabb volt, hogy ön szeret engem. A tudomány csalhatatlanul kimutatta. Aztán mégegyszer elővettem a logikát. Föltettem a hypothesist. IIa ön nem szeret engem . . . Asszonyom, nem volt az hypothesis ! A physika, a physiologia, a chemia, a mathematika, a psychologia, a logika, mind, mind megcsalt engem. Csupa nőnemű szó ; nem csoda, ha tette Az ön nagy szerelme elszállt mint a virágillat, a láng lelohadt és elaludt, s csuk a hideg, szürke hamu maradt hátra. Talán ettől látom olyan szürkének a világot. És azóta olyan sivár, olyan rideg a lelkem. Nincs már mit megfigyelnie, mit vizsgálnia. Az ön szerelme meghalt, nem létezik. A nem létezőt vizsgálni a metaphyaika föladata; én nem vagyok metaphysikus. És most vergődik a szivem mint a súlyosan megsebzett nemesvad, mely nem tud meghalni S abba az űrbe, melyet az elszállt boldogság hagyott hátr», befészkelte magát az örökös harcz, a vihar H ön eszembe jut — s mikor i em jut eszembe? — háborogni kezd fölszine a szívnek mint a viharverte tenger. Megkezdődik a harcz. Fájdalom, szégyen, méltatlankodás, harag, önvád és az az elpusztíthatatlan, szívós életű szerelem — mind, mind ébred és egymásra zúdul, mint a kiéheztetett farkascsorda. Aztán, mert az ádáz csatának kicsiny tér az a szük sarok itt benn ebben a megkínzott szívben, átmegy, kiterjeszkedik az idegekre is. Érzem, a mint idegről idegre fiút, mint a villamos áram, föl egész az agyvelőig. Itt is kitör a harcz. Ez már veszedelmesebb, mert elöli a gondolkodást, elzsibbasztja az elmét. A sok gondolat marakodni kezd egymással, őrült zűrzavar keletkezik, s a chaosból csak egy hang hallalszik ki érthetően, tisztán — mint
