Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Egyszerre, mintha villámlott volna az ágak között, fénylő ivet rajzolva a levegőben, villant meg tizenegy fokos csillogó ék ! Egy pillanatig tartott csak — aztán sötét lett minden, valami tompa zuhanás következett. A pásztor rémülettel kapott a fejéhez, mintha őt érte volna valamely súlyos csapás ; nem volt semmi baja . . . fájdalmat nem érzett ... a vére nem folyt ... de midőn megfordult, ott hevert a tizenkettedik, a sápadt legény, a kőrakáson vértől borítva! Iszonyodva nézte, midőn erős kéz nehezedett a vállaira : — Mit bámul kelmed? — Nem látott még törvényt? — No lássa, minálunk igy megy! — Hanem aztán kelmed se látott, se hallott . . . ezzel pedig iparkodjék, hogy a »napfölkelte« földön felül ne találja! Egyenként levették a kalapjukat, egyenként tűntek el az erdő homályában különféle irányban, halk, vigyázó léptekkel. A pásztor magában maradt, a közeledő hajnal arany csikja oda hullott a fejére s a halott vértől borított, megmerevült vonásaira. ŐSSZEL. Fejem a hervadt füre hajtom Szívom az ősznek illatát Nézem a napnak bolygó fényű Elhaló bágyadt sugarát ! Köröltem az enyészet képe Kopár vidék kihalt berek Letarlott réten patak menlén Bús őszi szárnyak lengenek ! Ugy bánt az elmúlásnak árnya Ugy fáj az öszi hervadás Kihalt vidék lelkem világa Eltemnek képe semmi más ! E lassú méla hervadással Újra feléled bánatom Minden elhervadt kis virágban Kihalt reményem siratom. Szarvas Mariska. i h. a. 3?. I rí a : Zoltán Vilmos. Ezt is szeretem, asszonyom, de nem úgy mint önt. Máskép. Önért küzdök, keresem a helyet, időt, alkalmat, hogy lássam selymes haját, bűbájos arczár, örökké mosolygó szemeit, hogy halljam csengő szavát, hogy csókjaimmal elhalmozzam kis fehér kezét, mely csak sújtani tudott engem. Ön után eped a lelkem, a vihar után nem. De ha váratlanul, hirtelen megjelen, ha kilör tomboló erővel, ha arczomba csapja a hideg esőt, ha jéghideg ujjaival szétzilálja fürteimet : megremeg lelkem a gyönyörűségtől és örülök jöttének. Es érzem, a mint lassankint lecsillapul, lecsendesedik az a másik vihar, mely itt benn dúl ebben a lázas szívben s fölveri, korbácsolja a hullámokat, hogy már már hajó öréstől kell tartanom. A külső vihar lecsendesíti a belsőt. Ez a hasonszenvi gyógymód, a homoeopathia. Fájdalmat gyógyít a fájdalom, kint a kin. Nem uj ez, asszonyom. Hogy néha csendesebb órákban régi költők és bölcselök százados, ezeréves munkáit lapozgatom, nyomára akadok annak, hogy ök ismerték a homoeopathiát. Íme itt is egy monda az öreg Dionysius Catotól : „Dolor est medicina doloris" . . .