Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

való eminens jártasságommal. Isten neki ! A szívélyes jóságtokat igen is, hanem a rászedő tréfáitokat nem fogom ezentúl készpénz gyanánt venni. Ti képesek volnátok, engem még a háztetőre is — — — — Na, sógorka, ne neheztelj. — Dehogy neheztelek, sőt igen jól mulattunk az uton, a többi közt azt is megtanultam a sógorasszonytól, hogyan szórakozik az ember a hegyek közt, ha nincs asthmája. — Kedves férjem, azt akarja elmondani a sógor, hogy szamóczát szedtem útközben. — Hihihi, hehehe, abban az én nöcském igen ügyes. Hol van az a szamócza ? ninini, a kis Rezsinké is kér belőle. — Barátaim, melyik szobába hurczolkodjam, mert egy kissé vissza szeretnék vonulni. — Ezt az ajtót nyisd ki itt balra, de nem ugy mint nálatok, hanem viszszafelé; ottbenn már minden el van rendezve számodra. Igaza volt, a sógorának mindent legnagyobb kényelmére elrendeztek. Hamar megmosdott, de pihenésre térés előtt a nyert első benyomásról a következő sorokat vetette papírra : „Ugy látszik, hogy sógorék a szenvedély magas fokú lángjánál gyújtották meg Hymen-fáklyájukat : a mézédes ölelkezésre Morpheus szőtte mély álmuk után csókra ébredező gyönyörű angyalkával áldotta meg őket a jó Isten. Hát bizon igaz, amit a fáma róluk híresztel : a négy fal mögül ki sem kívánkoznak, oly boldogok 1 otthon csapongnak, vigadnak, mulatnak, élveznek, azontúl szivük egész melegsége egyetlen kedves gyermekük szeretetében központosul. A sógorasszonyt a veleszületett finom erkölcsi érzet és kitűnő izlés jellemzi. A sógor a kereskedelmi akadémiát Bécsben végezte, különben pedig müveit, világlátott, tréfás ember; szeme egyre fénylik a belső jókedvtől, egy jó adoma, egy sikerült élez az Ö eleme. Ugy hiszem, jó helyre kerültem. Itt ül barátom vagy ötven Jépéssél mélyebbre a zegzugos ösvénytől a meredek-lejtős, árnyékos, hűvös, fenyves ligetnek kellemes illatot sóhajtozó százados fái között a zöldes mohától elborított s a néptől bűbájosnak vélt természetes kőpadok egyikén, azon a kőpadon, hol távol a nagy világ zajától, e majdnem elszigetelt magányban évszázadok óta majd öreg anyókák a szomszéd várkastélyok, eltűnt uri családok, erdők és sziklák körül szövődő legendákkal tartották egymást ; majd révedező fiatal hajadonok lenge léptekkel közeledtek, hogy itt ábrándozzanak és erősebben dobogó szivük édes szerelmét a liget szellemeinek elpanaszolják ; ujabb időben, kivált ünnep napokon olvasó és imádkozó alakok foglalják el kiváló előszeretettel e padot, hol a talajt száraz tűlevelek és fenyütobzok vastagon borítják. Itt ül és gyönyörködik délelőttönként a magával hazulról hozott régibb és ujabb írókban és költőkben. Ma a virtuozitással pointirozó Szomaházy érdekfeszítő valóban kedves és mulattató tárczáiból olvasott néhányat. Majd Bródy Sándorra az uj magyar elbeszélő irodalomnak legkiválóbb alakjára és legizmosabb tehetsegére tért át. Kapóra jön e név most, hogy elmondjam, mit barátom egy izben róla elbeszélt : 1873 vagy 1874-ben volt. A hevesi fiatalságra nézve mulatság dolgában majd az egész tél kárba veszett. Folyton esőzött s aki nem viselt térden fölül érő csizmát, az bizon gyakran megjárta a feneketlen sárban. — Utóvégül minek is volnánk hevesi fenegyerekek, mond a murizó fiatalok egyike, ha egy kis sár miatt, ha mindjárt égig is ér, mulatságot ne mernénk rendezni.