Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak naptára az 1893-as évre. Győr, 1892.
0 ismerte a messze út bizonytalan voltát s igy sokáig nem volt rábírható, hogy e nagy összeg elvitelét magára vállalja ; utóvégül azonban mégis tágított, mert meggyőződött, hogy másra még ugy sem bizhatják. A 100,000 frtot belső ruhájába varratta és Istenbe vetett bizalommal útra kelt. A katonai őrizet magával hozta, hogy jó ideig békéje lett ugy a postának, mint az utazó közönségnek. Heynau a közbiztonság jobbra fordultának igen megörülvén, a katonai őrizet megszüntetését elrendelte, mivel annak ugy is több hasznát v bette máshol. E rendelet azonban igen rossz viz volt az izr. előljáró malmára. Ismeretes volt ugyan előtte, hogy kik a tá madók. Talán elmondaná nekik, hogy ő is hü hazafi ? Abból ők jól nem laknak. Oly esetről is hallottak, hogy a szegény legények egy-egy tagja álruhában szokott helyet foglalni az utazó közönség közt, hogy kilesve a pénzbeli titkokat, támadó társaival az .érvágást, annál könnyebben megejthesse. Négyen ültek a postakocsiban : egy a szabadságharczban férjét vesztett szegény özvegy asszony, egy plébános, egy mesterember és a 100,000 frtos elülj áró. A plébános napbarnitotta nyájas arc/.áról a szivében lakozó egyeneslelküség és égi nyugodtság vala leolvasható. Néhány másodpercznyi megfigyelés után azonban ajkai körül egy nemét az elhatározásnak vehettük észre. Ismerte ő is az idő jaját, baját, mikor kiki a szomszédjában kémet, árulót vagy rablót gyanított. Nem akarván ily hosszú út bizonytalanságának rabja lenni, igy vágta ketté a gordiusi csomót: » Belső mellényzsebemben 496 pengő frtom van, a mi engem igen aggaszt !« »Ha a tisztelendő ur olv őszinte«, szól a. a mesterember, kinek kérges, szurkos keze a csizmadiára vallott, » akkor én is legény akarok lenni a gáton. Én 300 frtot viszek magammal, hogy mesterségemhez mindenféle szükséges dolgokat bevásároljak. « Mond az özvegyasszony : »Szegeny férjem a kápolnai csatában esett el, magamra utalva nem volt már falunkban maradásom, eladtam tehát a csekély holmit 200 frtért, melyet fej kendőmbe jói bevarrtam, és most Pestnek tartok, hogy ott va'ami helyet keressek magamnak*. Ily őszinte vallomások után illett volna, hogy a 4-ik utazó is megszólaljon : hanem ez meg se biczczent, folyton imakönyvét ülte, ugy látszott, hogy nagyon bele van mélyedve. E pillanatban nagyot zökkent a postakocsi, több férfihangot hallottak kívül, a kocsist a bakról lerántották, egy feketére fösiött arczu ember pedig felrántva a kocsi ajtaját, nyomott hangon szóla : »Nekünk, kik a hazáért hősileg harczoltunk, most kóbcrl as az osztályrészünk. Igen szépen kérjük tehát önöket, engedjenek nekünk át kétszáz pengő forintot.« Mind a négyen megijedtek, közülök legjobban az izraelita elüljáró, mert ő a befeketített ember követelését csak untának hitte, t. i., hogy ha majd több pénzt vesz észre, többet fog követelni. Választ hamar nem nyervén, fenyegető hangon szóla: »Idonk nincsen, s ha önök tétováznak, pereputtyostul kikutatjuk s a mit aztán találunk, mind a mienk lesz !« Erre felállt az izraelita és tettetett erős hangon szóla: »Ez asszonynak fejkendőjében van a kivánt kétszáz frt, tessék csak utána nézni. « A többi három utazó kővé meredt, nem ludták ezt az árulást mire vélni. Eszmecsere nélkül is gyanúperrel éltek, szegény legények kémjének tartották, bár a plébános és czipész el nem képzelhették, hogy miért nem vallott az ő pénzökre is. Az asszony remegve vette le fejéről a kendőt, és gépiesen oda nyujtá a mohón utána kapó szegény legénynek, ki jóéjt kívánva az éj söté ében hirtelen eltűnt. Csak most eredtek meg a szegény asszony könyjei és keserű panaszra fakadt az izraelita ellen, hogy éppen az ő pár garasa szúrta a szemét.
