Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 12. évfolyam, 1941.

VERSEK - Vitnyédi Németh István: Széchenyi emlékének

he szóljon semmit! Üvöltés se használ! Üljön le egy szomorú pataknál, s ahol akad egy bús, magányos fűzfa, akassza rá rossz szakadt-húru lantját. Ne gondolja: vasoszlopok tartják ezt a megőrült Föld-csillagzatot, mert dönthetetlen, örök oszlopai nincsenek másnak, csak a magas Égnek ... Jaj! De mi lesz, ha lámpák már nem égnek? Mi lesz, ha mellünk dühödten dörömböl, mert agyonnyomja ez a páni csönd? Mi lesz, ha egyszer föl rivall a földről: fojtott torkodból csöndbe hullt hazám, egy felviharzó, rettentő kiáltás? Meghallja-e a vak-süket világ? Megérti-e a tántorgó magyar csöndet-szakasztó, kiáltó fiát? ... És lesz-e ilyen? Kimondani bátor a százszor megvert, szent, örök magyart? Lesz-e millió, elszánt gladiátor tartani mellét, ha felé sujt a kard? .. Ó, holnap, holnap!... Ködhomlokodra mit írt az Isten rólunk? Vad sodra van a habzó vérözönnek s a torna áll halálosan és százszor szilajabban, mint mindent tipró vágtató vihar ... Hazám! Te állsz a szédítő viharban. S ha szó, a hang, az ének dermedt is, még hátrakémlelsz, gyászos tegnapokba. S ott fölmerednek örök óriások, köztük a Hegy, a lángoló Orom, ki több magyar volt, mint akárki mások tegnap, ma, holnap és mindenkoron! Ki megkiáltja most is végzetesen