Lovas Elemér szerk.: Győri Szemle 9. évfolyam, 1938.
'kodnak tehát az első századok keresztény írói, mikor az egyenlőség eszméjéről szólnak. így tesz pl. Nagy Szent Vazul, Tertulliánus, Nazianzi Szent Gergely, Aranyszájú Szent János stb. De bármilyen alapon írnak is róla, azt bizonyítja írásuk, hogy az egyenlőség eszméje nem maradt a tudományos bölcselkedés irataiba zárt elmélet, hanem élő valóság lett. 2 ) A polgári és vagyoni, másként társadalmi egyenlőségről azonban nem beszélnek az első századok írói. Elismerik a császár hatalmát, hiszen Krisztus is megadatta a császárnak, ami a császáré. Elismerik a vagyoni különbséget, mert Krisztus mondása, hogy szegények mindig lesznek az emberek közt, nem engedett félreértést. Amennyiben történt kísérlet a vagyonközösség alapján való vagyoni egyenlőségre, azt senki sem hirdette kötelezőnek. A gazdagról azonban úgy gondolkoztak, hogy az a( szegények javát is szolgáló vagyonnak csupán sáfárja, és a szeretet alapján köteles a gazdag gondoskodni a szegény testvérről. Az első századok írói annyira nem gondoltak a társadalmi egyenlőség gyakorlati kivitelére, hogy még a rabszolgai állapotnak is magyarázatát adták bűnös állapotunkban. AZ ESZMÉK MEGVALÓSÍTÁSÁNAK AKADÁLYAI voltak az élő római társadalom és jog tényei, még ha valakj gondolt volna is az eszmék maradék nélkül való megvalósítására. Hosszú idő volt szükséges ahhoz, hogy a testvériség és az egyenlőség eszméiből meg lehessen valósítani a társadalom adott keretei közt annyit, amennyi a gyakorlati életben megvalósítható volt. Mert teljes mértékben soha sem lehetett ezt a kérdést megvalósítani. De akadályul szolgált az első keresztény századok elméleti igazságként felismert követelményeinek megvalósítása terén az a helyzet is, amelyben az akkori római hatalommal szemben volt az Egyház. A római állam és társadalom hivatalnoki nemessége, vagyonos vagy szellemi téren vezető rétege, — leszámítva néhány bölcselő elméleti elgondolását, — nem jutott el emberi mivoltunk egységes szemléletére; ennek következtében lenézte a kézműves vagy proletárius társadalmat, emberként sem kezelte a rabszolgát. Elgondolható, hogy ebben a társadalomban milyen forrongást idézett elő a kereszténység az emberi testvériség és az Isten előtt való egyenlőség hirdetésével. Forrongást keltett az a tanítás, hogy Krisztus örökösödő társaiként a másvilági boldogságban egyformán, — társadalmi állapottól függetlenül, — részesedik mindenki. Most azon fordult meg minden, hogy akis életközösségek és az egyének érdekei menynyiben voltak lesyőzhetők egy mindenkit összefogó magasabb erkölcsi egység által. Eleinte, az üldözések korában, az Egyház csak elveket hirdethetett, és ezek miatt üldözést is szenvedett. 2 ) P. Janet — Lőrincz B., A politikai tudomány története, Budapest, 1891. 1/375-6. 1.
