Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Borsiczky Oszkár: Polyhymnia

68 Borsiczky Oszkár: Polyhymnia. dallamokat és üvöltéseket, melyeket vad, monoton ritmusban kisér­nek zajos hangszerek a megszakadásig. Hol vannak ezek az euró­pai zeneművészettől? Ä 'pogány berkekből nem jött elő a zene mú­zsája, innen nem nyert ihletet, nem szivott magába éltető nedvet. De mindenesetre kapott inspirációt az európai népek régi vi­lági dalköltészetéből, a trubadúrok, a Meistersingerek, regősök éne­kéiből s a népdalból általában véve. Polyhymnia ősei közül ezeket nem szabad kifelejteni. Am e rövid sorokban már nem lehet bőveb­ben kitérni arra, hogy ez a világi dalköltészet külön, önmagában kéletkezett-e, vagy olyan föl jegyzésnek higyjünk, hogy régente még a szántó-vető is Kyrie eleison-t énekelt munkája közben és sok dal az egyházi dallamokból úgy keletkezett, hogy világi szöveget raktak alája s lassankint a dallam is átalakult. A dalköltészet múlt­ját egyébként is sürü köd födi s ebben legmesszebbre legfeljebb a 12. századból vannak adataink, csak odáig lehet visszapillantani. Ekkor.pedig a liturgikus ének már több, mint ezeréves multtalkätünt. A liturgikus éneket tekinthetjük tehát Polyhymnia ősének; a liturgia gyakorlatából és a keresztény kultúrából született meg, amit a nagy Wagner Richard, a modern drámai zene zseniális meg­teremtője, tekintélyt igénylő szavaival így fejez ki: »Streng genom­men ist die Musik die einzige dem christlichen Glauben ganz ent­sprechende Kunst, wie die (einzige Musik, welche wir zum mindes­ten jetzt, als jeder anderen ebenbürtige Kunst kennen, lediglich ein Produkt des Christentums ist.« Borsiczky Oszkár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom