Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Kocsis Lénárd: A költői tehetség. (Herczeg Ferenc emlékezései.)

kezik érdeklődő értelme. Két éves korából már jellemző esetet tud elmondani, de hozzáteszi: »Ha szokatlan is, mégis igaz, hogy emlékeim mécsese bevilágít életem első hónapjaiba. El tudnám mondani,, milyen sorrendben jelentek bámész szemeim előtt a külvilág első képei. Egy ökölnyi Kolumbusz felfedez magának egy új világot!« Három éves volt, midőn anyai nagyapja meghalt. »Mikor ravatalon feküdt — folytatja Herczeg —- édesapám a karjára emelt és azt mondta: Nézd meg jól, sohasem fogod többet látni! Olyan jól megnéztem, hogy ma is szemem előtt látorn. Hegyesre pedert bajusz, a balfülében aranylencse, az összekulcsolt két keze szeplős. Mikor évek multán szóba került, hová is lett nagyapa hímzett, barna bársony házisapkája, én meg tudtam mondani, hogy vele temették.« Ez a nagyapa jósolta neki, hogy híres festő lesz, mert egyszer krétával ludat rajzolt a fekete szekrény ajtajára. »Nem volt közönséges lúd, hanem olyan, mely hátranéz.« Rajzolóképessége is élesíthette szemét. Vázlatkönyvét később magával hordozta és legjobban az életből szeretett rajzolni. A föntebbi jóslatnak egyébként megvolt az a következménye, hogy 16 éves koráig Herczeg csökönyösen botorkált Leonardo da Vinci nyomdokain és az irodalomhoz csak akkor kanyarodott át, mikor a gimnáziumi önképzőkör megkoszorúzta »eposzat«. Lélekismerete is meglepő. Fehértemplomi diákkorában ennek segítségével mentette meg szurkoló társait a feleltetéstől. Amit ez esettel kapcsolatban mond, hogy volt benne »némi természetes emberismeret, mint uszótehetség a kölyökkutyában-*, könyvének sok más helye is igazolja. Megfigyeléseit, tapasztalatait — mondanom sem kell — rendkívüli emlékezőtehetség rögzítette meg, még pedig a lehető legszabatosabban. A szülőháznál is sokat látott, hallott, diákkora is változatosan alakult, társaságokban forgolódva fiatalkora is bőven adott alkalmat élményre. Maga mondja, hogy már első regényei írásánál oly bővében volt az anyagnak, hogy valósággal védekeznie kellett a képek és alakok rohama ellen. Volt mit feldolgoznia képzeletének, mely már zsenge korában is öntudatlan célszerűséggel változatos történetekben, alakokban élte ki magát. Lapszámra lehetne idézni arról, hogyan népesítette be házuk táját, a nagymama kertjét, amelynek kerítése falát »lathatatlan harangkísértetek ülik körül, amelyek fölröppennek és keringeni kezdenek, mihelyt a közeli templomban megkondulnak a harangok«. Ha tengericsigát kap kezébe, füléhez szorítja és a »tenger zugasa« titokzatos fényben izzó képeket vetít eléje. Ott van azután a rejtelmes Várhegy, nagybátyja nádasa és sok-sok helye gyermekéletének és egyúttal táplálója képzeletének. A fantasztikus képek sokszor szinte a káprázatok erejével hatottak rá és bele-beletolakodtak a valóságba. Később a reális élet vált költészetté, mikor a képzelet a művészet fegyelme alá került. Herczeg maga mutat rá első művei főbb alakjainak mintáira. Természetesen nem másolta őket szolgai módon, művészi céljai szerint alakított rajtuk, szereplőinek lelke több ember vonásaiból van összetéve, mint történeteit sem találta