Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Gálos Rezső: Kuncz Jenő

Ez volt a szombat este, a diákságnak és Gerő Linának egyik legszebb estélye. Eddig nem is volt semmi baj. A rákövetkező napon azonban, mise és exhortáció után< a három hatodikas diák, Horváth Gábor, Legény Béla meg a mi Kuncz Jenőnk csikorgó havas délelőttön szorgalmasan járt fel-alá az Apáca-utcának azon a részén, amely a Teleki- és Vörösmartyutcák között Volt. Mind a hárman várakozó és epedő szemekkel nézegették a három emeleti ablakot, ameíy ablakok a Balogh-féle, Szűz Mária domborműves szép, nagy, képével ékes sarokház homlokzatán jégvirágosan csillogtak. Nemsokára kinyílt az egyik ablak, kinyúlt egy bájos ik|is kacsó, kiakasztotta az ablakszárnyakat és a nyitott ablakban megjelent egy piroskendővel menyecskésen bekötött fejű, jól ismert bájos piros arcocska. És a bájos arc és kacsó tulajdonosa elkezdte a párkányra rakodott havat kis seprővel leseperni. Mondanunk sem kell, hogy a kis Lina volt. A három diák heves szívdobegással megkockáztatta a köszönést, amelyet az emeletről pajkos mosollyal kisért fejbiccentés viszonozott. De nagy volt az öröm ! Akkora volt, hogy a három diáknak'' a magasba bámuló mámoros szeme nem látta meg a gőzfürdő felé siető Szabó Szilveszter professzor urat. Hogy azonban a professzor úr jól látta a három diákot, az (ablakot és a pirosk

endos Linácskát, amint a kezében levő seprőcskével megfenyegette a három túlboldog diákot — az csakhamar kitűnt. Másnap, hétfőn az első Óra latin volt é,s a szokott »laudetur« között belépett a rettegett latin tanár, felállott a kaedrára, keresztet vetett és az osztály

1 hangosan mondta a reggeli imát: »Dens, qui corda fidelium ...« Szabó professzor úr azután leült és elővette noteszát. Síri csönd, őrült szorongás. Horváth, Kuncz, Legény ... ; A három imposztor kiáll a katedra elé, kezükben az autor. »Horvath, kezdje a Praefatiot.« Horváth döcögve olvassa. »Forditsa.« Horváth hallgat. Haragos tanári pillantás. »Folytassa Legény !« De a Legény sem folytatja, csak áll, mintha földbe gyökerezett volna, csak, a keze remeg é's a kezében remegf a könyv. ( »No talán maga tudja«, fordul a tanár Kuncz felé. Akkorra már mind a három ifjoncban valami halvány sejtés ködlött és a nem kis bűntudat még Kuncz Jenőt is megzavarta. Olvasni kezdte és azután fordítani a Praefatiot, sűrű botlások között, mondván, hogy Rómában Mars mezejére egy pajzs hullott . . . De tovább már nem jutott, mert a tanár hangja közbe dörgött: »... és szent partvis nem hullott?...« Harsogó nevetés az egész teremben, egyszeriben vége a felelésnek és csak három rákvörös diák hallgat, mint a hal. »Hat ez gyönyörű !« zúgta túl a nevetőket Szabó Szilveszter