Valló István szerk.: Győri Szemle 4. évfolyam, 1933.

IV. évfolyam. 1-3. szám. 1933. január-márius - Halassy-Nagy József: Surányi Miklós

ból, tétlen magakereséséből a világháború nyomán? Természetes, hogy konzervatív ellenforradalmár. Ezt a művet Surányi a szíve vérével írta. Hőse tulajdonképpen önmaga. Valami nagy és szenvedélyes líra az egész könyv. Innen származnak jó és rossz vonásai egyaránt. A szerző élményei még túlságosan frissek, sebei túlságosan sajgók voltak ahhoz, hogy kellő 'távlatból tudott volna írni ezekről a napokról. De irodalmunkban ez volt az első kísérlet a közelmúlt szégyenteljes korszakának művészi megformálására: egészben véve azonban a mű inkább érdekes document humain, semmint hűvös objektivitása hibátlan műalkotás. Ismét egy lelki krízisnek emléke A Mester, ez a különös könyv, amelynek egylendületű kompozíciója Surányinak legkitűnőbb alkotásai közé tartozik. Arról volt szó, hogy a nagy élet vagy a művészi karrier ad-e az embernek nagyobb kielégülést? Két úrnak nem lehet szolgálnunk, de melyiknek szolgáljunk inkább; az eszményeinknek-e vagy a valóság Véletlen istenasszonyának? Surányi Miklós elképzelt magának egy olyan nagy művészt, amilyen ő szeretett volna lenni: egy romlatlan lelkű óriást, akinek a keze alatt a legnagyobb könnyedséggel születnek meg a legszebb szobrok. Ez a nagy művész azonban az életben a buta Sors játékszere, amely ostoba véletlenek és kalandok alakjában közelíti meg, s hol felemeli, hol meg a porba tapossa. A Mester alkotó kedvét és gyermeki naívságát azonban semmi sem tudja megtörni: a jóban ïnem bízza el magát és a rosszban nem esik kétségbe, mert az élet — sors bona nihil aliud, jó szerencse, semmi más. Ennek az életbölcseségnek a kedvéért íródott meg a regény, — sok remekbe készült 'résznek és gyönyörűen felépített helyzetnek pompás hordozója. Szereplői közül a főhős alakja kissé csináltnak hat. Nehezen tudjuk elhinni a valóságát, de a többiek mind duzzadnak az élettől, mintha a valóság színpadán mozognának előttünk. A tulajdonképpen való probléma, amely Surányit ezekben az években állandóan foglalkoztatta, végeredményben egyre vezethető vissza: hogyan lehetne az embernek magától elbocsátani a világot, és visszavonulni a saját lelkének a kápolnájába? Töprengéseinek és lelki kétségeinek megrázó kifejezése az az Előszó, — Levél a másvilágra —, amelyet következő műve, a remekbe sikerült Gyújtogató elején olvashatunk. Gundy Miklós alakja is bizonyosan azért merült fel előtte ezekben a kritikus években, mert rajta csodálatos tökéletességben szemlélhette azt a derűt és harmóniát, az élettel és a sorssal való megbékélést, amit magában hiába keresett. »Nem tetszem magamnak, — úgymond, — akárhogy is illegetem: magamat a tükörben, amit magányos óráim eltűnődései, emberek között töltött perceim unalma, cselekedeteim sikertelensége, vágyaim képtelensége, fantáziám fogvacogtató viziói s az ezek nyomán támadt halálos félelmeim tartanak elém...« »Én sohasem tettem azt, amihez kedvem lett volna, sohasem tudtam elutasítani magamtól, amit megvetettem, soha nem tudtam kötelékeket elszakítani és újakat összecsomózni, a kezem mindig nyitva volt és amit a sors