Valló István szerk.: Győri Szemle 3. évfolyam, 1932.

III. évfolyam. 10. szám. 1932. december - SZEMLE - Könyvszemle. Johannis Lemovicensis opera. Gálos Rezső. — Sebess Dénes: Két Magyarország, gr. — Hekler: A középkor és a renaissance művészete, gr — Kölönte Béla: Emberkék. —i—c. — Programm-értekezések középfokú iskoláink értesítőiben. —i —c

művészet lelki megértésére. A renaissance egy új pozivitista világnézetet jelentett : az érzékelhető, földi szépség megösmerését, meghódítását a művészet által s ennek valósággal démoni vágyát. Problémája nem a végtelenséghez való viszony, hanem a véges térben és időben való elhelyezkedés: a térszemlélet. A pozitivista antiktól épen ez választja el: amaz probléma-mentes, derűs világban él, a rennaissance ember telve terhes problémákkal, nélkülözi a test és lélek harmóniájának boldog tudatát. Brunelleschitől Michelangelóig, a festészetben Tizianig és Tintorettoig, Holbeinig vagy Dürerig s a kevés magyar emlékig így világosodik meg a renaissance egész értelme az olvasóban. Hekler mélységes tudománya könnyű, színes, költői és végtelenül meleg előadásban bontakozik ki és ragyogóan világítja meg a művészetek korszakait. Uj fölfogását nem élezi nagy apparátussal, a pozitivizmust nála is teljesen eltüntető lelkiség, szellemiség, meleg idealizmus-élvezetesszépen érteti meg a legnehezebb problémákat. A könyv kiállítása igen szép ; versenyez tartalmával. (gr.) * Kölönte Béla: Emberkék. Plajbász és Pupák. Kicsinyeknek és nagyoknak. Ev és h. n. 8-r. 211 1 — A magyar irodalom szegény a gyermek ábrázolásában Szépszámú kötetet felmutató gyermekirodalmunk a gyermeknek készült és nem a gyermekről. Mikor íróink — csekély néhányuk — a gyermekről írtak, mindig, valamely az irodalmon kivül álló — pl. nevelési — célt tűztek maguk elé és ez az irányzatosság többé-kevésbbé megváltoztatta mondanivalójukat. ^Irodalmunknak nagy hiányát konstatáljuk, amikor erre rámutatunk Éppen ezért üdvözlünk minden olyan írói alkotást, amely a gyermeket célzatosság nélkül, l'art pour l'art ábrázolja : Kölönte Béla könyvét ezek közé kell sorolnunk. A nagyszebeni Teréz-árvaház, a Stift, tizenkét elsős „fikájának" örömét-bánatát, kalandját-csinytevését mondja el hat lazán összefüggő elbeszélésben a szerző, aki maga is a Stiftben nevelkedett és egyike volt a tizenkét fikának. Az esetlenségükben is bájos fikák első bálja, az előadási órák ezernyi diák-csinyttvése, egy húshagyókeddi farsangi komédia derűjét Grézer halálának melegszívvel megírt története váltja fel, hogy a számvevő úr orgonasípjainak álmából vagyonosodó fiúk és a húsvéti öntözés kedves humorú története zárja le. Mindezt a gyermekvilág bájos humora ragyogja be. Ezek a gyermekek élnek, hiszen éltek is egykor, s most az emlékezés kegyeletéből új életre keltve élik e könyvben második életüket. A szerzőnek a boldog gyermekkor emlékezete adta kezébe a tollat s talán ezért nem tudott féketvetni mesélő kedvének. Ha nem az emlékező mesélő, hanem az elbeszélő tömörebb tollával ír, méltóbb formába öltöztette volna kétségkívül biztos kézzel, lélektani igazsággal megrajzolt alakjait. Az Emberkék írója a gyermeklélek világának hivatott feltárója, s ehhez megvan benne minden adottság — melegen érző szív, hosszú évek pedagógiai tapasztalata és mindenekfelett a