Valló István szerk.: Győri Szemle 2. évfolyam, 1931.

II. évfolyam. 1-3. szám. 1931. január-március - Nagy József: Az igazság

mán előttünk. Az intuíció ezért sokszor úgy szerepel, mint az ősi ösztön folytatása, amelyik az elracionalizált ember gondolkodását visszaviszi a valóság amaz ősi forrásaihoz, ahonnan az ész elszakította: visszatérés ez a szimbólumoktól, a látszattól az igazi egy valóhoz. Az intuíció sokkal tágabb világot tár fel előttünk, mint az anyaghoz kötött érzéki megismerés. Szellemi javak és értékek benső mivolta épp úgy megélhető ezzel az aktussal, akárcsak az érzéki valóságoké. De ha kritikával közeledünk az irracionális intuíció felé, az a meglepő tény tárul fel előttünk, hogy ez az ismeret egy cseppet sem gazdagabb, mint a logikus ismeret. Van azonban egy olyan vonása, amely miatt más, mint ez: t. i. a logikus hűvösséget nagy emocionális, érzelmi melegség helyettesíti. S ez a körülmény egyúttal elárulja azt jis, hogy minek kell tekintenünk. Nem egyéb ez, mint előző tapasztalatokból és következtetésekből, sőt sokszor fantáziaképekből alakult lelki tartalom, amely heves érzelmi élmény keretében jelenik meg a tudatban. A misztikusok és az intuitív gondolkodók semmi igazán újat nem hoznak a világba, de nagy szubjektív bizonyosságot adnak egyébként általános gondolatoknak. Az érzelmi áthatottság következtében a gondolat egyéni szint, eredetiséget, újszerűséget nyer és úgy tűnik fel, mintha itt a tudat áttörte volna az alany és a tárgy távolságát. Az intuíció tehát különösen alkalmas élmény arra, hogy egyrészt a fogalmi szférát a valóság konkrét levegőjébe tolja át, s másrészt, hogy az élmény melegsége és intenzitása folytán a szubjektív bizonyosság erősebb legyen, mint amilyet a logika hideg világa tud adni. Benne tűnik ki, hogy minden megismerés alapjában véve a szeretetnek egy formája: igazi amor intellectuális, — értelmi szeretet, amely ragadja az elmét az igazság örök szépsége felé és csak a vele való teljes egyesüléssel volna kielégíthető. Jele annak, hogy noha az emberi megismerés két fél: az alany és a tárgy közt lefolyó diskurziv, mintegy beszélgető aktus, az ideál mégis a tudat egysége, a tiszta monisztikus kontempláció : a szeretőnek a szeretettel való teljes eggyéválása. Az intuíció hívei azonban megfeledkeznek arról, hogy ez a szintézis ott van a logikus gondolkodó birtokában, s nem más ez, mint a fogalmi tudás, amely valójában az alany és a tárgy jsmeretviszonyának az eredménye, az egységbe szövődése. Az egység kedvéért nincs tehát szükség a közvetett ismeretnek egy közvetlennel, a diskurzivnak egy intuitívval való fölcserélésére. Annyival inkább ezt kell mondanunk, mert az intuíció mindig csak egyedi ismeretet ad, s ezt