Valló István szerk.: Győri Szemle 1. évfolyam 1930.

I. évfolyam. 1-3. szám. 1930. január-március - Császár Elemér: Jókai és Győr

szégyenfoltot lemosta, a leghatalmasabb kapocs közte és Győr városa között. A történetírástól hitelesen megállapított tények a következők : Napóleonnak a 800-as évek elején fenyegetőleg növekvő hatalma szörnyű rettegést okozott a bécsi Burgban. Mindenhova fordultak segítségért, csak a magyar nemességet nem akarták fegyverbe szólítani ; attól féltek, hogyha majd kard lesz a kezében, ellenük fordítja. De jól ismertek bennünket Bécsben ! Háromszáz év nem volt nekik elég arra, hogy megismerjék, milyen kincs lehetne számukra a magyarság ! Mi bezzeg hamarabb kiismertük őket, mert már a XVIII-ik század elején vigan énekeltük országszerte : Ne higgy magyar a németnek ... s bennünket az osztrákok legújabb árulása sem lepett meg, mikor hű fegyvertársának, a magyarnak, vérző testéből a többi hiéna példáján felbuzdulva, ő is kiharap egy szép darabot. Hogy is végzi a nagy fejedelem nótája az osztrák sógor dicsőítését : Nincsen abban semmi virtus, Verje meg a Jézus Krisztus! De már megint a jelenben kalandozik a képzeletem, a mai osztrákokkal meg franciákkal gyűlt meg a bajom, pedig vagy száz évvel korábbi dolgok vannak a soron. Fordítsuk hát vissza messzire előregördült szekerünk rúdját. Arról beszéltem, hogy a jámbor Ferenc császár, aki a világon senkit sem gyűlölt, csak Napóleont és semmi mást nem szeretett, csak a gombócot, mondom ez a jámbor uralkodó a világért sem szólította fegyverbe a magyar nemesi fölkelést, akár hányszor fölajánlotta az országgyűlés hű szolgálatait. Végre azonban mikor 1809-ben már veszve volt minden, nagy aggodalmak közt rászánta magát és puskát adott hű magyarjai kezébe. Igaz, hogy a puskák rozsdásak voltak s a kakasukon nem volt kova, úgyhogy nem lehetett elsütni őket, de így legalább nyugodtan alhattak a Burg dagadó párnáin, hogy nem éri őket magyar puskából golyó. De persze az is természetes, hogy mikor a magyar nemesi fölkelő sereg János osztrák főherceg vezérlete alatt szembeszállott a franciákkal, itt a kismegyeri pusztán, a Jenő alkirály vezette francia sereg döntő győzelmet aratott rajta. Oda volt egy csapásra a régi, ezeréves magyar dicsőség hire és a nemesség becsülete s Kossuth Lajos, akinél lángolóbban magyar ember nem szerette faját, 1843-ban azzal bélyegezte meg a győri csatát s vele a nemességet, hogy 1809. június 14-ikét, a szerencsétlen napot, történetünk legsötétebb, sőt éppen koromfekete lapjának nevezte.