Székely Zoltán szerk.: „Megvétetett Győr Vára” : 1598-1998. - Artificium et Historia 4. (Győr, 1998)
BÉCS VÉDŐBÁSTYÁJÁNAK TÖRÖKTŐL VALÓ VISSZAFOGLALÁSA 1598-BAN
tő, negatív fordulatot hozott. Miután Győr elestével a végvidék kisebb várai is oszmán fennhatóság alá kerültek, a védelmi rendszer stratégiailag legfontosabb része roppant össze. A császárváros és a szomszédos osztrák tartományok végveszélybe kerültek, hiszen a török mintegy másfél száz kilométerre megközelítette a Habsburg birodalom igazgatási központját. A végvár elestének híre hamar bejárta és megrázta a birodalmat és Európát. A bevehetetlennek hitt vár eleste sokkolta Bécset és az örökös tartományokat. A trauma oly jelentős volt, hogy aki tehette, védettebb, nyugati területekre menekült. Pedig a vár védői Ferdinand zu Hardegg gróf vezetése alatt csaknem a lehető legvégső pillanatig, páratlanul hosszú ideig, több mint félszáz napig tartottak ki az igen jelentős ellenséges túlerővel szemben. A mintegy 5000-6000 főnyi német—magyar—olasz őrség és polgári lakosság a vár július 31 -én történt körülzárását követően több tucatnyi kisebb-nagyobb rohamot vert vissza, több sikeres kitörést hajtott végre, és még azután is közel három hétig kitartott, hogy a felmentésére rendelt és Mátyás főherceg vezette több tízezer fős császári sereg a törökök támadására a Szigetközből visszavonulva, szeptember 9-10-én magára hagyta a hősiesen kitartó várvédőket. Szinán nagyvezír ugyanis tökéletesen felismerte, hogy Győr védelme a főherceg seregének magatartásától függ, ezért döntött a keresztény tábor megtámadása mellett. Miután pedig a beavatkozásra amúgy sem nagyon hajlandó császári sereget viszonylag könnyen sikerült meglepnie és menekülésre kényszerítenie, Hardegg főkapitánynak nem volt esélye a további kitartásra. Az ezután teljességgel blokád alá vett végvár őrsége mégis pusztán szeptember 29-én, rövid feladási tárgyalásokat követően hagyta el a romhalmazzá lőtt várat. Az ostrom során megsebesült főkapitány ugyan valóban megszegte az uralkodónak tisztébe történt beiktatásakor letett esküjét, amely utolsó csepp véréig tartó kitartásra kötelezte, helytállása mégis inkább tekinthető példamutató katonai cselekedetnek, mint aljas árulásnak. Bécs védőbástyájának elvesztéséért és nem utolsósorban Mátyás főherceg katonai baklövéseiért azonban az Udvari Haditanács és maga a főherceg által delegált különleges haditörvényszék, valamint a korabeli propaganda Hardeggből néhány hónap lefolyása alatt igazi bűnbakot kreált. A példásan kitartó főkapitány helyzetét mindemellett igen súlyosbította, hogy protestáns vallású volt. Az ez időben egyre erősödő ausztriai ellenreformáció hívei ugyanis kiválóan kihasználták, hogy egy a más vallásokhoz türelmesebben viszonyuló felekezet híve adta fel a kereszténységet oltalmazó erősséget. Hardegg és a várfeladási tárgyalásokat vezető hadmérnök, Niklas Perlin ezért nem kerülhették el, hogy életüknek 1595. június 16-án a bécsi Am Hof téren, egy jól megrendezett nyilvános kivégzésen a hóhér • pallosa vessen véget. A kivégzések azonban nem könnyítettek a végveszélybe került császárváros helyzetén. Győrtől északnyugatra ugyanis egyrészt a természeti adottságok sem voltak olyan kedvezőek, mint például amilyent a Bakony vagy a Rába vonala korábban kínált, másrészt nem volt egyetlen egy komolyabb erődítmény sem, amely köré kisebb várakat szervezve a győrihez hasonló jelentőségű és szerepű végvidéket szervezhettek volna. Ugyan 1595-ben a Haditanács a végső fenyegetettségben és az egyre állandósuló török betörések miatt - elsősorban a Rábaköz legjelentősebb magyar nagybirtokosával, a Fekete Béggel, Nádasdy Ferenccel együttműködve - életre hívta a sárvár—magyaróvári főkapitányságot, ez azonban mind várait, mind jelentőségét tekintve messze elmaradt a győri főkapitányságétól. Sokkal jelentősebb volt Bécs és a birodalom védelme szempontjából Esztergom 1595 szeptember elején történt visszafoglalása, ettől kezdve ugyanis Komárom mellett több mint 2000 főnyi őrségével Győr visszavételéig ez a Duna-parti végvár vált 7
