Székely Zoltán szerk.: „Megvétetett Győr Vára” : 1598-1998. - Artificium et Historia 4. (Győr, 1998)
BÉCS VÉDŐBÁSTYÁJÁNAK TÖRÖKTŐL VALÓ VISSZAFOGLALÁSA 1598-BAN
BÉCS VÉDŐBÁSTYÁJÁNAK TÖRÖKTŐL VALÓ VISSZAFOGLALÁSA 1598-BAN (A győri végvár felszabadításának történeti jelentősége) A XVII. század végéig - majd kissé megváltozott formában egészen a XIX. század közepéig - március 29-e minden esztendőben különleges ünnep volt a Rába-parti végvár, majd Győr város lakóinak életében. Az egyébként gyakorta komoly vitákban összeütköző három nemzetbéli (magyar, német és rác) katonák, polgárok és nemesek, valamint a főkapitány, a püspök-főispán és a kanonokok együtt emlékeztek arra, hogy 1598. március 29-én Rudolf császár és magyar király soknemzetiségű serege Adolf von Schwarzenberg báró és erdődi Pálffy Miklós vezetése alatt visszafoglalta a négy esztendővel azelőtt "a kereszténység örök ellenségének" kezébe került erősséget. A püspök az ünnep emlékére körmenetet tartott, a tüzérek pedig az erődítmény bástyáin erre a célra felállított tizenkét ágyúból díszlövésekkel adták hírül, 1598-ban európai jelentőségű esemény színhelye volt Győr vára. A város székesegyházában ugyanakkor már az esemény nyolcadik évfordulója óta emléktábla hirdette az oda érkező utazó számára, hogy Győr erősségét 1598-ban "Isten segítségével, csekély haddal és kevés költséggel, valamint a petárda erejének köszönhetően" foglalták vissza a császári csapatok. A törökellenes magyarországi hadszíntér egyik, ha nem a legjelentősebb erődítménye pusztán néhány óra leforgása alatt és relatív csekély véráldozat árán került keresztény kézbe — ami már önmagában is valóságos csodának számított. Négy esztendővel korábban ugyanis Szinán nagyvezír török csapati két hónapon át küszködtek ostromával, hogy azután súlyos anyagi és véráldozatot követően vehessék birtokukba a rommá lőtt várat. Az oszmán és a Habsburg világbirodalom azonban nem véletlenül folytatott elkeseredett küzdelmet a győri erődítmény birtoklásáért, az ugyanis a hozzá tartozó kisebb várakkal és őrházakkal együtt a Habsburg birodalom központja, Bécs és Ausztria, ezáltal pedig egész Közép-Európa védőbástyája volt. Miután a középkori magyar királyság fővárosa, Buda és ezzel az ország középső, igen jelentős nagyságú területe 1541-ben végleg a hódító törökök kezébe került, folyamatos előrenyomulásuk feltartóztatása csak egyetlen módon: végvárak láncolatára támaszkodó új határvédelmi rendszer kiépítésével volt lehetséges. Az ország három részre szakadásával azonban a királyi Magyarország anyagi és katonai erőforrásai minderre már nem voltak elégségesek, hiszen abban az esetben, ha az összes állami jövedelmet semmi másra nem fordították volna, mint a végvárakban szolgáló katonaság zsoldjának fizetésére, abból akkor is annak pusztán 30 %-át fedezhették. Pedig a zsold mellett a katonát fegyverrel, élelemmel, Győrben pedig még a folyami hadviseléshez szükséges hajókkal, a naszádokkal is el kellett látni, sőt ugyanezekből a pénzösszegekből kellett volna gondoskodni a várak megerődítéséről, a katonai hivatali apparátus fizetéséről stb. is. S akkor még egyetlen dénárral sem számoltunk a királyi udvartartás, a központi kormányszervek és a helyi igazgatási hivatalok avagy a magyar főméltóságok éves fizetésének szintén igen magas összegekre rúgó költségeivel. Magyarország és Közép-Európa szerencséjére mindezt a szomszédos osztrák tartományok központjában, Bécs városában is kellő időben felismerték. Ez az ország megmaradása szempontjából azért volt különösen fontos, mert Bécs és Magyarország sorsa éppen akkor kapcsolódott igen szorosan össze, amikor az 1526. évi mohácsi vereséget követően a törökök a Duna-medencében megkezdték berendezkedésüket. Ugyanebben az esztendőben ugyanis a magyar rendek - a később a török által saját cél jaira kihasznált Szapolyai János király mellett - I. Habsburg Ferdinándot, V. Ká5
