Cserhalmi Zoltán - Kelemen István: Arrabona - Regionális Tudományos Évkönyv 53-56. (Győr, 2018)
Szemle
ARRABONA 2015-2018. 53-56. SZEMLE borzaszt és nem kevésszer megsemmisít, avagy egyetlen általunk ismert képletbe nem fér bele az, amit látunk! Széchenyi iróniája és szarkazmusa senkit és semmit nem kímél, természetesen önmagát sem, és ez az időtállósága adja talán magyarázatát a szűnni nem akaró érdeklődésünknek. Érthető, hogy Csorba László kimerítően foglalkozik a döblingi életfejezettel (épp elég feltűnő és árulkodó, hogy nemzeti hagyományaink riasztó módon kirekesztik, illetőleg negligálják ezt a 12 esztendőt, jellemző, hogy tankönyveink egy-két fellángolás kivételével jószerével csak epizód gyanánt említik ezt a szakaszt) és megpróbálja a pszichiátria eredményeit alkalmazni a döblingi Széchenyi leírására. Hangsúlyozza, hogy feltehetőleg a bipoláris hangulatzavarjelenségről lehetett szó, ugyanakkor kimondja, hogy lelki baja nem érinti logikáját és memóriáját (lásd 93-94.). Világosan megközelítve az ész pontosan tudta, hogy mit és miért tesz, a hamleti póz pusztán rejtőzködés és elővigyázatosság, hogy az utolsó sakkjátszmát is a saját törvények alapján, önmagához hűen fejezhesse be. A másik sarokpont, amely régóta a Széchenyi-kérdés középpontja, a halál kérdése, illetve „hogyanja”. Csorba László igen körültekintően jár el a bonyolult témában, részletesen kitér a cenki plébános, Tolnay Antal visszaemlékezésére, s egyfajta döntő érvként használja a kivitelezés technikája kapcsán. Véleményem szerint a gróf és papja között különösebb személyes és közeli kapcsolat nem állt fent. Legyünk őszinték, a cenki kastély és a cenki közösség Széchenyi életében időnként számít, de nem túlságosan, utazásai, Bécs és Pozsony és főleg Pest (a nagy mű, a Lánchíd megépítésének munkája miatt) között a fontosak, Cenk és a közösség ügye számára mint földesúrnak és mint kegyúrnak (egyházközség szempontjából) kötelességeket jelent, és ezért és csak ezért érdekes egy momentumban a templom romlottságának, és/vagy felépítésének témája, ezért tárgyal a plébánossal az ügyben, de ennél többet nem számít. Nem véletlen, hogy a naplókban Tolnay jelentéktelen mellékszereplő. (Sajnálatos, hogy a kötetben Széchenyi hitének kérdései alig kapnak említést, mint ahogy a pesti ferences hitszónok, Albach Szaniszló szerepének elhelyezése is elmaradt. Hasonlóan hiányérzet fogott el, amikor a grófnő, Seilern Crencence mélyen vallásos személyisége döntő hatását hiába kerestem a sorok között.) Visszatérve az utolsó történéshez, tény, hogy a történészek elsöprő többsége a meghívott halál változatára voksol. Ezt olyan súlyú és tekintélyű tudós, mint Kosáry Domokos kiegészítette azzal a megsemmisítő állítással, hogy aki ebben kételkedik, nem más, mint magamutogató dilettáns. Ezek után lezártnak tekinthetjük a kérdést, mindenki beletörődhet a véglegesbe, sőt hozzátehetjük a nemzet egészséges emlékezete szempontjából, hogy a pillanatnyi elmezavar kitétel mint toldás mindenki számára elfogadható. Pusztán technikai kérdések maradnak - enyhén zavaróan - nyitva: a lövés (dörrenés) zaja a nagy éjszakában hogyan halkult el? A rendőrség a protokoll ellenére miért nem készített fényképfelvételeket a halottról és közvetlen környezetéről? Miként tudta a hatóság igen rövid idő (néhány óra) elteltével rögzíteni, hogy a vizsgált személy a lőtt sebesülést maga okozta? S a végére hagyva egy kínzó kérdést: a gyilkos szerszám ma hol található? ismertette: Németh Ottó 343
