Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - N. Mészáros Júlia: A kép mint a művészi illúzió teljessége. Bevezető Németh János festészetéhez és a győri a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményébe került alkotásaihoz
N. MÉSZÁROS JÚLIA A KÉP MINT A MŰVÉSZI ILLÚZIÓ TELJESSÉGE badít fel, s melyben a mű változásait a benne végbemenő „események” valóságos mozgásai eredményezik. Németh Jánost azonban nem egyszerűen a világban végbemenő mozgások optikai megragadása érdekli. A valóság mélységét, összetettségét és változását a fizikai, pszichikai és vizuális megjelenés teljes azonosságában kívánja láttatni olyan nézőpontból, mely egyszerre az övé és a miénk is, olyan vonatkoztatási rendszerben, amellyel visszavezet bennünket a festészet eredendő funkciójához, a művészet, természet és valóság közvetlen élményéhez, s az egészről szerzett bizonyosság, élmény, tudás, a személyes reflexió és interpretáció közös nyelvéhez. A hozzá hasonló gondolkodású kortárs művészek között néhány szobrászt találunk, így pl. Tony Smidtet és Anthony Carót. Mindketten túlléptek a minimal art reduktív, személytelen, a művészetet a valóságtól elszakító, szándékosan holisztikus szemléletén. Az előbbi művész megértette, hogy az élmény valósága és a művészet természete közös gyökerekből fakad, az utóbbi művész megmutatta, hogy a szobrászatot nem kell feltétlenül a tárgyiság és az anyag fizikai természete felől megközelíteni. Mindketten tudatosan törekedtek arra, hogy alkotásaikkal nyitott kontextusokat teremtsenek, ami Németh János festészetének is a legfőbb jellemzője. Művészetének nyitottságára a legintenzívebben átélhető példák az environment \ei, amelyekben a pozitív és negatív forma, a festett felület, a tér, a szín, a festés — a festmény és az objekt, a külső és a belső tagoltság és a kiterjedés — tiszta plasztikai minőséggé szintetizálódik, és új téri, esztétikai egységet alkot a közvetlen környezettel egy még tágabb és még távolabbi integrált dimenzió felé mutatva, ahol a fizikai, a nem-tárgyi, a személyes és az univerzális egyformán a kontinuus természet identifikációs eleme. Ahogy Anthony Caro vagy a minimalisták, úgy Németh János is elhagyja objektjei alól a posztamenseket — és festményeiről a képkereteket —, hogy az átváltozás megtapasztalását és az új, integrált tér-idő dimenzió észlelését megkönnyítse a befogadó számára. Németh János a befogadót olyan partnernek tekinti, aki azáltal, hogy reflektál a műveire, arra készteti őt, gondolja át, mi az, amit másképp lát a néző. A kép vagy a mű így közös interpretációvá válik, melyben a nézőpontok állandóan kicserélődnek — reflexió és interpretáció, s a látás és a látásmód is szüntelen változik. Művészetfelfogásából következik, hogy képeit nem festményeknek, hanem színfestészeti tárgyaknak és diskurzus eredményének tekinti, ezért a legritkább esetben ad nekik címet, ehelyett számokkal látja el őket. A számok az alkotás és gondolkodás folyamatán belül tartják a műveket, és nyitva hagyják az értelmezés lehetőségét. Németh János expanzivitása nem törekszik a világ megváltoztatására, ahogy az Art & Language művészcsoportnál látjuk,20 mely ugyancsak a művészet és élet közös nyelvét keresi. Festészete szemlélődő jellegű és a valóság megértésére irányul. Számára a nyelv mint művészeti médium, nem a művészet művészeten kívüliben való totális feloldódásának — a művészet és természet közötti különbség radikális 223
