Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - Félix Teichner: A római tájkultúra hosszútávú hatásának kérdése a Marcal és a Rába vidékén
FELIX TEICHNER A RÓMAI.TÁJKULTÚRA TOVÁBBÉLÉSE A MARCAL ÉS A RÁBA VIDÉKÉN Szőnyi Eszter 1975-1989 között a romterület nyugati részét tárta fel, ahol 1911-ig még antik falak álltak. Ásatási eredményei alapján inkább egy római császárkori, nyílt színi település képe bontakozott ki. A Savaria-Arrabona-Brigetio római út feltárt részlete folyami kavicshordalékból feltöltött úttestből állt, amely a településterületen belül kereken 6 méter széles és 60-70 cm vastag volt.33 Szőnyinek a Kr. u. I. század közepi római megszállástól Valentinianus és Theodosianus császárok koráig a település négy építési periódusát is sikerült elkülönítenie. Az első fa építési periódust egyszerű, favázas technikán alapuló beépítés jellemzi. Lényegesnek tűnik, hogy az épületeket kis méretű cölöpgödrök választották el egymástól, ami elkülönülő telkekre utal.34 A kormeghatározás szempontjából az I. század első felére jellemző, importált, Pó-vidéki sigillatáк lehetnek irányadóak,35 amelyek redukált égetéses, La Téne-jellegű házi kerámiák társaságában fordultak elő. A rákövetkező, az I. század közepén kezdődő második építési periódushoz (Flaviusok kora) 12 kerámiaégető kemence, egy cölöpszerkezetes épület, továbbá több kút és anyagnyerő gödör köthető.36 A helyi hagyományok alapján épített kis kerek kemencékben — ahogy arról a nagyszámú égetési selejt tanúskodik — „simított felületű” házikerámiát égettek, amelyek Szőnyi Eszter véleménye szerint formai kialakításukban elsősorban „a kelta hagyományokat” követték.37 Emellett azonban már tipikus római provinciabeli edénytípusokat is készítettek.38 A szürke házikerámiához szükséges, kaolinban gazdag agyagot közvetlenül az altalajban lerakodott folyóüledékes rétegekből nyerték. Az észak-itáliai minták alapján, de szintén helyben gyártott vékonyfalú kerámiaáruhoz használt vörösen kiégő agyagot ezzel szemben máshonnan szerezték be.39 A történelmi összefüggések alapján feltételezhető, hogy a település а II. század elején szerezte jogállását,40 az ásatási eredmények alapján azonban ebben az időszakban a fenti fazekas negyedet feladták. A harmadik építési periódusban csak egyszerű gödörházakat építettek, az ezekhez tartozó földszintes faszerkezetes építmények létezésére csupán egyes cölöpsorok és egy tűzhely utal.41 Meglepő az egész II. és а III. század elejét jellemző viszonylag szegényes leletanyag is, amelyben csak elvétve fordulnak elő kelet-galliai és rheinzaberni sigillaták.42 A római térhódításnak még a középső császárkorra is jellemző lassúsága nemcsak az építészeti emlékekben és a kerámiaspektrumban tükröződik, hanem a helyi éremhasználatban is egyértelműen kimutatható (9. kép).43 A határprovinciák más városaiban már а II. században megszokottá vált kőépítkezések itt csak а III. század folyamán, a negyedik építési periódusban jelentkeztek. Ebben az időszakban épült két eltérő szerkezetű és egymástól fakerítéssel elválasztott kőépület.44 A Szőnyi által nagy átriumos lakóháznak keresztelt négyszögű, II. számú kőépület (43 x 43 m) valószínűleg inkább útállomás (mansio) lehetett. Emellett szól, hogy közvetlenül az ókori folyóátkelő mellett helyezkedett el, továbbá ezt igazolja az épület belső szerkezete is: a középső udvar köré folyosókkal összekötött és egymásba nyíló termek sora rendeződik. A padló esetében megU
