Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/1. Tanulmányok T. Szőnyi Eszter emlékére (Győr, 2011)
Vályi Katalin: Hőlégfúvó kemence Szer monosotrában
VALYI KATALIN HŐLÉGFŰTŐ KEMENCE SZER MONOSTORÁBAN Vályi Katalin HŐLÉGFŰTŐ KEMENCE SZER MONOSTORÁBAN 1977 és 1980 között a győri múzeumban múzeumpedagógusként kezdtem pályafutásomat. A régészet és az ásatások utáni vágyakozásomat Szőnyi Eszter Árpásdombiföldi (Mursella) feltárásain csillapíthattam ebben az időben. Tanulmányaim során korábban főleg alföldi leletanyaggal kerültem „testközelbe” — nem csoda tehát, hogy a gyönyörű római kori leletanyag teljesen elvarázsolt. Ráadásul életem első és méghozzá zavarba ejtően tökéletes kemencéit is ott bonthattam ki... Szakmai fejlődésemet, a régészeti korok iránti nyitottságomat, érdeklődésemet alapjaiban meghatározták ezek az évek. Az ásatások tőle ellesett gyakorlati fortélyain túl győri korszakomban a mindennapi élet nehézségeit Eszter sokszor segített elviselni, emberségével, vidámságával, szarkasztikus éleslátásával helyre tudta tenni a nem helyén lévő dolgokat is. Köszönetem jeléül és az árpási kemencék emlékére Szőnyi Eszter tiszteletére ajánlom az alábbi írást. 1980-ban, a győri múzeumból frissen visszakerülve Szegedre, folytattam Szermonostor feltárását. A kolostor ekkor már rekonstruált (romkertként alaprajzában jelölt) lakóépület-tömbjétől délre, a feltételezett gazdasági épületek feltárásához kezdtem hozzá. A nyugati gazdasági épületszárny északi (kolostor felőli) harmadáról volt némi információnk, mivel az 1970-es években egy kutatóárokkal próbálták felderíteni az épületsor kiterjedését. A kutatóárok vonalába esett egy kemence is, amit azonban észlelése után szerencsére nem bolygattak tovább... így kibontására csak az 1980-ban kitűzött szelvények feltárásával egy időben került sor. A kemencét 1985-ben Béres Mária publikálta.1 (Béres 1985, 173-187.) Az összefüggéseiből kiragadott objektum értelmezése akkor nem sikerült, ezért mindenképpen indokolt 30 év távlatából újra átgondolni a mára már csaknem teljes egészében megismert épületegyüttesen belül betöltött szerepét. (1. kép) A gazdasági épületek nyugati szárnya az udvar felől tekintve, tehát keletről nézve egy hosszú és egyenes falhoz épített, a nyugati oldalukon azonban nem egy vonalban végződő helyiségek sorából áll. Nyilvánvaló, hogy az udvar közepe felől nézve törekedtek egységes, rendezett külsővel megjelenő összképre — kívülről, ez esetben nyugat felől nézve nem volt ilyen fontos a látvány. Az északról számított 1. helyiség furcsán csatlakozik az északi épületszárny délnyugati sarkához: az utóbbi mintegy „belelóg” az 1. helyiség északkeleti sarkába. Ez az egyik bizonyítéka annak, hogy a nyugati épületszárny már nem állott, amikor az északi épületszárny a szélső helyiségekkel kiegészült. A 2. helyiség egészen szokatlan: a nyugati oldalon egyáltalán nem volt fala. A keskeny kis helyiséget teljes terjedelmében kitöltötte egy a letéglázott padlószintre épített nagyméretű téglakemence, aminek a szájnyílása nyugat felől volt. Dél felé haladva tovább, a 3. helyiség megint csak különlegesnek mondható, hiszen a nyugati oldalon csak kb. az északi harmadában határolja zárt 373
