Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/1. Tanulmányok T. Szőnyi Eszter emlékére (Győr, 2011)
Csiszár Attila: "Földeiken határ halmokat tsináltotván…" Határjárás, határjelek Kapuvár, Babót és Garta között 1678-ban
CSISZÁR ATTILA „FÖLDEIKEN HATÁR HALMOKAT TSINÁLTOTVÁN...” Csiszár Attila „FÖLDEIKEN HATÁR HALMOKAT TSINÁLTOTVÁN...” Határjárás, határjelek Kapuvár, Babót és Garta között 1678-ban Amíg egy település belterületének alaprajzát a telkek és az utcák rendje alakítja, a határt a különböző művelési ágakhoz tartozó területek elhelyezkedése, az utak, a dűlők és a parcellák rendje határozza meg1. (Bárth 1997, 69.) A határok pontos, mai értelemben vett kijelölése csekély múltra tekint vissza. Csak a határ nevezetesebb pontjait jelölték meg, amelyeket képzeletbeli vonallal kötöttek össze.2 (Takács 1987, 19.) Ezek a határjelek: árkok, vizek, megjelölt élőfák, földhányások stb. a határok fönntartásában töltöttek be fontos szerepet. Különösen gyakori volt a fák törzsének kereszttel való megjelölése. A keresztes fa egyrészt tilalomjelként szolgált, másrészt mint mágikus jel védte a határt. A határok megjelölése, illetve a határjelek megújítása a „határjárásának vagy „határozás”-nak nevezett hivatalos eljárás során történt, amelyről a jelenlévők aláírásával hitelesített jegyzőkönyvet készítettek. A Kapuvár, Babót és Garta közötti határ bejárását és kijelölését egy 1678-ban kelt „határlevél”ből, pontosabban annak XVIII. századi másolati példányából ismerjük.3 A bejárást egy, a nevezett községek közötti, emberöltők múltán is időről időre fellángoló viszály tette szükségessé. Ahhoz, hogy ennek eredetét kellőképpen megvilágíthassuk, az időben csekély másfél évtizeddel korábbra kell visszapillantanunk. Gróf Nádasdy Ferenc országbíró, Kapuvár földesura 1663-ban a kapuvári várban szolgálatot teljesítő muskétásokat a közeli puszta helyre („...in deserto quodam prope Arcem Kapuvár situato”) telepítette, megalapítva ezzel Gartát.4 A telepítéskor kihasított, Kapuvár és Babót területe közé ékelődő, 39 zsellérhelyből és az azokhoz tartozó egy-egy kisholdnyi5 kertföldből álló, rendkívül szűkös faluhatárhoz kaszáló rét nem tartozott. A gartaiakat épület- és tűzifa szerzés céljából szabad faizás illette meg a babóti hercegi erdőben, a két község állatállományának egymás területén való legeltetését a szokásjog (usus) szabályozta. Egy 1769-ben kelt tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint marháiknak télre való szénát, és szükséget6 más helységekből, pénzen szokták megszerezni. „Alkalmatos legeltető mezzejek nem livin’’ marháikat tavasztól őszig a Kis-Rába folyása és az úgynevezett „régi eszterü”7 között elterülő Rába erdejében legeltették, illetve a nevezett eszterón kívül, dél felé a kisfaludi határig, keletre pedig a babóti kertek aljáig „sem az uraságtúl, vagy annak tisztyeitűl, sem pedigh babothi helységtűi mind ez ideig nem háborgattatván, és leg kevessebb szót nem tévin, szabad és minden háborgatás nélkül való ususban voltak”.8 A szóban forgó települések határán az emlékezet szerint „valamelly réghi határ hányás, vagy fákon ollas jelek nem voltak”.9 Feltehető, hogy a határjeleket (talán szándékosan?) nem újították meg, így azok az idők folyamán elenyésztek, feledésbe mentek. 1769-ben Hochszinger Mihály kapuvári tiszttartó intézkedése értelmében az eszterótól keletre eső területről, az úgynevezett „Csordós irtásá”-ról10 a gartaiak jószágát kitiltották. A kapuvári úriszék elé került ügy iratainak tanúsága szerint a gar-101
