Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: Citeratípusok Magyarországon
ARRABONA 2010.48/1. TANULMÁNYOK Karl Magnus Klier foglalta össze az alpesi citeratípusok történetét, és tőle tudjuk, hogy 1678 előtt a közép-felnémetben nem szerepel a citera szó, csak a hosszúnyakú lantok közé tartozó ciszter elnevezésű hangszer neve maradt fenn. A citera hangszertípus német nyelvterületről származó legkorábbi adata 1499-ből Svájcból való, ahol Thomas Platter leírásában egy cserépdobozra erősített felhúrozott hangszert fadarabbal vagy ujjakkal pengetve szólaltattak meg. A hangszer elnevezése Sheitholz, az alnémetben Scheitholt, vagyis „hasáb fa”. (Klier 1956, 84.) Michael Praetorius 1619-es Syntagma Musicum című, a kor hangszereit bemutató könyvében már leírja a Sheitholtot, mint vágáns, csavargó hangszert, amelynél a jobb kéz hüvelykujjával pengetik a húrokat és a bal kézben tartott fadarabot fel-le húzogatva fogják le a bundokat. A 3-4 rézhúros Scheitholt vékony falapokból van összeállítva, a húrok a hangszertest teljes hosszán végigfutva a játék szerinti baloldal oldallapjára és a jobb oldalon kialakított kulcsszekrénybe vannak rögzítve. (Praetorius 1619, 57.) A Scheitholthoz hasonló kulcsszekrényes húrrögzítésű citeratípusok a Skandináv országokban (Langleik és Hummel) és Franciaországban a Vogézek környékén (iépinette des Vosges) maradtak fenn. A Keleti-Alpokban a Scheitholtból fejlődött ki az ún. Kratzzither, amely elnevezés a kaparós játékmódra utal. A legrégebbi, 1675-ből való citera a dél-tiroli Brixenben maradt fenn. A hosszú, négyszögletes alakú, tizennégy bundos, fogólappal ellátott diatonikus hangsorú hangszeren két dallam és két kísérő húr van. A XVIII. század végén formailag megváltozott a citera és kialakult az ún. Mittenwaldi forma, egy diatonikus fogólappal ellátott, jellegzetes körte alakú hangszertesttel készült citeratípus, amelyhez valószínűsíthetően a lant típusú ciszter szolgálhatott mintának. Ugyanebben az időszakban megjelent Halleinban egy hasas-kisfejes kiképzésű, diatonikus fogólappal ellátott citeraforma, amelyet a közeli nagyvárosról Salzburgi citeratípusnak neveztek el. Ez utóbbi vált az uralkodó citeraformává. Ezeket a citerákat a jobb kéz hüvelykujjára szerelt gyűrűvel pengették, miközben a bal kézzel csipkedték a kísérő húrokat, ezáltal egyidejű dallam és kísérő játék előadása vált lehetővé. A XVIII. század végi alpesi turizmusnak köszönhetően az osztrák és a bajor vidékeken kívül is elterjed a citera. Ehhez nagyban hozzájárult a XIX. század elején uralkodó „tiroli divat”, amely főleg a bécsi színjátszásban, de Ausztria-szerte is a Napóleonnal való szembeszállás jelképévé vált és ebből kifolyólag valószínűsíthető, hogy Magyarországon is kedvező fogadtatásban részesült. A citerának a bécsi felsőbb körökben való elterjedése az osztrák Johann Petzmayernek köszönhető, akinek citerajátékát hallva a bajor herceg 1836-37-ben magán zenetanárként alkalmazta. Szintén az ő nevéhez fűződik a Streichzither, vagyis a vonóscitera feltalálása 1823-ban, amely hangszertípuson hegedűvonóval játszottak. A citera típusú hangszerek vonóval való megszólaltatásának eddig egyedüli magyar példája 1976-ból a Bács-Kiskun megyei Felsőmonostorról ismert, ahol Török József játszott egy kromatikus hangsorú kisfejes citerán, rövid vonóval megszólaltatva a húrokat.2 (Mandel 2008, 43.) Bécsben az 1830-as évek végén a korábban elterjedt Petzmayer-féle, 18 húros (3 dallam és 15 kísérő) citerákból kialakult a 25 húros (3 dallam és 22 kísérő) teljes kromatikus hangsorú citeratípus. A koncertciterák kialakításában Petzmayeren kívül nagy szerepe volt a bajor Nicolaus Weigelnek, aki kifejlesztette az 5 dallam és 21-24 kísérő húros citerát. A citerák hangolásának két fő típusa alakult ki. A Weigel-féle „müncheni hangolás” és a bécsi Carl J. F. Umlauf által használt „bécsi 26