Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - S. Lackovits Emőke: "Ljött a nap, mit várva vártunk…" Gyermekek a jeles napi szokásokban a Balaton-felvidéken
ARRABONA 2010.48/1. TANULMÁNYOK szerint az erőgyűjtésre, a játékra fordított idő is meghatározó volt. Módosabb családokban hosszabb, a szegényeknél, napszámosoknál, summásoknál, cselédeknél rövidebb. Utóbbiakat Petánovics Katalin megrázóan jellemezte monográfiájában. (Petánovics 1987, 121-126.) A gyermektársadalomban a legkisebbeknek a nagyobbacskák és a nagyszülők csináltak egyszerű játékokat, míg a nagyobbak, a 6-8 és a 8-12 esztendősök már önállóan készítették el játékszereiket, amelyekkel csoportosan, közösségben játszottak. Nemek szerint elkülönülve a lányok a szabályokhoz kötött énekes, táncos játékokat, míg a fiúk a csoportos, mozgásos és a szabályok meghatározta ügyességi játékokat részesítették előnyben. A nagyobb gyermekek együtt is játszottak, mégpedig szerepjátékokat, ahol a mindennapi élet, az asszonyok és a férfiak munkája, az emberélet fordulóinak három állomása (születés, keresztelő, lakodalom, halál, temetés), a falusi közösség tisztségviselőinek szerepe, tevékenysége, valamint az iskolában megtapasztaltak alapján folyt játéktevékenységük. Elmondható, hogy a fiúkat ezekben a szerepjátékokban nagyobb kezdeményezőkészség, gyorsabb helyzetfelismerés, kiváló leleményesség, fordulatos beszédkészség jellemezte, míg a lányok jobban kötődtek a már ismert alapformákhoz és beszédfordulatokhoz. (S. Lackovits 1980, 264-267.; S. Lackovits 1999,151-153.; Vasas 1993, 67-69.) Mindezeken túl a gyermekek társadalmának volt egy külön területe, mégpedig az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai, melyek nem kerültek be játékaik közé. Ugyanis a közösség lehetőséget biztosított számukra, hogy résztvevői lehessenek a szokásgyakorlatnak, bizonyos szokásokban, szokás együttesekben kizárólagos szerepet játszanak, másokban pedig a felnőttek mellett sajátos feladatot teljesítsenek. Az egyházi esztendőn haladva az első szokás, melyben a 8-12 esztendős fiúk játszották a vezető szerepet, Luca napja volt. Lucát IV. századi vértanúként ismerjük, akit — legendája alapján — a szemfájósok védőszentjeként tiszteltek. Napjához azonban varázsló, mágikus cselekedetek is kapcsolódtak, hisz 1582 előtt, téli napforduló ideje lévén a néphit gonoszjáró napként tartotta számon, aki ellen bajelhárító, bőségvarázsló szokásokkal védekeztek. Ez a szokás a néphagyományban a XX. század közepéig megőrződött. Vidékünkön ez a legáltalánosabb szokáscselekmény, ilyenkor a fiúgyermekek szalmapuslival (szalmacsomó) a hónuk alatt csapatosan végigjárták a falut, betértek a házakhoz, ahol rátérdelve vagy ráülve a szalmára termékenységvarázsló verseket mondtak. Voltak viszont olyan falvak, ahol a varázsszöveg közben szalmát is szórtak. Akadt mindezeken túl olyan hely is, ahol botot, gyakran a disznóperzselő fát vitték magukkal, és azt fogva mondták el a lucázó verset. Vászolyban ezzel a bottal bökdösték meg a tyúkokat, miközben a következőket mondogatták: „Luca, Luca, kitty, kotty, Tojjanak a tikok! Tojjatok, ко tojjátok! Luca, Luca, kitty, kotty.” Az ókori vegetációs kultuszra utaló szalmát a háziak az állatok, főként a tyúkok alá tették, hogy jó tojók legyenek. Mind a szalmának, mind pedig a botnak varázserőt tulajdonítottak, amit a kimondott termékenységvarázslással kaptak, hisz 104
