Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)
Tanulmányok - Baksa Péter: Kovács Pál irodalmi munkássága a reformkor végéig
BAKSA PETER KOVÁCS PÁL IRODALMI MUNKÁSSÁGA A REFORMKOR VÉGÉIG A drámaíró A XIX. században sajátos szerepe volt a magyar színészetnek. Amikor 1840- ben Zmeskál Istvánnal megegyeztek a magyar színészetet biztosító társaságról, így fogalmazták meg színházi ars poeticájukat: „Korunk a haladás kora; uralkodója egyesülési szellem... hisszük, hogy a nemzeti színészet hazánkban mulattatás mellett közérdekű célok elérésére is szolgál... Ugyanis véleményegység bölcsője a nyelvegység, a nemzeti színészet pedig hatalmas előmozdítója lévén a nyelvegységnek, magyar hazánkban a magyar színészetnek e tekintetbőli pártolása minden jó polgárnak kötelessége.” (Társalkodó, 1841. június 23.198-199.) Tehát nemzetformáló, nemzeti egységet teremtő szerepet tulajdonítottak a színháznak. Ezért támogatta oly sokoldalúan a színművészetet Kovács Pál: nemcsak játéklehetőséget teremtett a színészeknek, maga is írt drámákat, kritikáival pedig segítette a játék színvonalának emelését. Talán nincs olyan magyar író, aki annyi drámai művet írt volna, mint Kovács Pál. Elsősorban vígjátékokat alkotott, de néhány színmű is fűződik a nevéhez. Drámáival pályadíjakat nyert, mint pl. Az obsitos-sál.8 Műveit játszották a győri színházban, a Nemzeti Színházban pedig Bayer József összegzése szerint 8 drámai művét mutatták be.9 Darabjai általában 1-3 előadást értek meg; ez nem ritka „széria” a XIX. században, ugyanis a szerzők ontották a színházi műveket. Témái hasonlók a novellákéhoz: többnyire kora nemesi világa, néhány történelmi színmű Mátyás király korából (A féltés gyötrelmei, Az álkirály). A korabeli kritika negatív véleményt formált drámáiról, sorsuk nem egyszer bukás volt. Mi volt a sikertelenség oka? Talán általánosítható az, amit Kölcsey Ferenc írt az Éva asszony unokája című pályázatra beadott művéről: „.. .Az Éva unokájával történt tévedés nincs komikai erő nélkül, de fájdalom, hogy e kezdetből igen kevés nevetséges lön később kivonva”; vagyis a drámai alapképlet, az expozíció jó, annak kibontása azonban nem célratörő; inkább epikus, mint drámai. Jelzik ezt a hosszú, monológszerű megszólalások is.10 Bizonyára abban is van igazság, amit Kisfaludy halálának 100. évfordulóján Kovács Pál mondott, ugyanis Kisfaludy, Katona József, Vörösmarty műveit sem játszották már ekkor, aminek okát a következőkben látta: „.. .korunk azon fontos ízlése, mely a külcsillámú, csengő-bongó, fülcsiklandó s csupán érzékeinkre ható úgynevezett operettek mellett, elfordulva hűtelenül a szerény magyar múzsától, megbocsáthatlan könnyelműséggel karolá fel az idegen irodalmi gyárakban készült ledér műveket. Pedig a német émelygős cukorkák s a francia frivol nyalánkságok helyett, bizonyára táplálóbb volna a honn készült jóízű házi kenyér!” (Győri Közlöny 1880. november 21.) Lehet, hogy a mára is vonatkoztatható Kovács Pál megjegyzése? Jeles évfordulókon talán érdemes volna — tiszteletből, kegyeletből — egy-egy művéről letörölni az idők porát, s közönség elé vinni. Epikai és drámai műveinek még egy sajátos vonásáról emlékezem meg. Kovács Pál gyakorlati ember volt, orvosi praxisában a homeopata gyógymódot alkalmazta. 41
