Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Horváth József: Házasság, család, gyermek Győrött a XVII. században a végrendeletek tükrében
HORVÁTH JÓZSEF HÁZASSÁG, CSALÁD, GYERMEK GYŐRÖTT A XVII. SZÁZADBAN... György házastársaként testált, így rendelkezett: „Az Tuttorsagot Uramra hattam, viseljen jól gondot leányimra, kiknek ha Isten szerencsét parancsol, tistessegessen hazasicha, Marhaiokat el ne veztegesse. Ha penig uram az én gyermekimnek jól és tisztességessen gongyát nem viselné avagy tartaná, jószágokat és marhájokat tékozlaná, eo facto az Tuttorsag azé Légién, kit leányim választanak magoknak.”95 Az idézett példa azt sejteti, hogy a korabeli győri gyakorlatban — legalább is a városban élő nemesek körében — a leányárvák is beleszólhattak a tutor személyének megválasztásába.96 Arra, hogy az özvegy testálok hogyan próbáltak gondoskodni árván maradó gyermekeikről, a „tartott gyermekek”-ről szólva már láthattunk néhány szép példát; ezért itt csupán arra szeretnék utalni, hogy az árvák jövőjével kapcsolatosan többen fogalmaztak meg kívánságokat, terveket, intelmeket is. Kalmar Miklós özvegye, Dorko asszony például 1614-ben két fiát arra kéri, hogy „ők is egymás szeretők és szava hallók legyenek, és engedelmesek egymáshoz, mert Isten és emberek előtt is úgy lesznek köllemetesek.” (Horváth 1995, 53.) Syluester Frelik 1619-ben azt kéri feleségétől, hogy „az gyermeket isteni szorgalmatos életre intse és nevellye és az gazdaságnak mindaddig visellye gongyát, míg az én fiam Márton oly emberi okosságra jutand, hogy magának gongyát viselheti.” (Horváth 1995, 74.) Barbely István 1631- ben arra inti fiát, Ferencet ,Attiay mod zerint, hogy az Annyát böchületben tarcha, amint iamborfiákhoz ülik tiztelny Attiat es Aniatt es eggiutt maradgianak, türyenek es szenuedgienek”97 — és még sorolhatnám tovább az intelmeket; ehelyett inkább egy konkrét rendelést idézek. Többen megfogalmazzák azt a kívánságukat, hogy hátramaradó árvájuk tanuljon; Dadi Nagy István özvegye pl., aki 1638-ban Jancsi nevű fia tutorául Chehy István győri kanonokot kéri fel — gyönyörű körmondatokban fogalmazva -, azt is leírja: ha fiát a tutor „az Deaki tanúságra alkalmatosnak itelj w kegyelme lenny, tanullyon”. Érdemes idéznünk egy mondatot érveléséből is: , Azért ha ninch oly ügyefogyot arua kinek Isten gyamolt ne rendellyen, azért tekentuen, mind azAtyafisagot s mind az gyermek Aruasagat nem kételkedem benne hogy oly szeghenyeken könyörülő nem uolna w kegyelme hogi az en megh neuezet Aruamatis oltalma ala ne uenne”.98 Az árvákról való gondoskodás egyik formájaként értelmezhető az utóörökösrendelés is, melynek gyakoriságára már utaltam, miként arra is: gyakran alkalmazták ezt végrendeletükben olyan testálok is, akiknek már nem volt kiskorú gyermekük. Említett példánkban, Dallos Pál végrendelete esetében külső források alapján volt kiszámítható a gyermekek hozzávetőleges életkora; más esetekben két végrendelet tartalmának összevetéséből következtethetünk erre: az 1641. február 6-án testáló Oppicz János például részletes utóörökös-rendelést tesz arra az esetre, ha Soffia nevű leánya magtalanul halna meg —jóllehet említett leánya már négy évvel korábban is férjes asszony, amint az mostohatestvérének négy évvel korábban készült testamentumából kiderül!99 (Horváth 1996, 78-80.) Ennek kapcsán talán érdemes utalnom arra: forrásainkban egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy gyermekének életkorát megadta volna a testáló; márpedig ez jogi szempontból — a törvényes kor elérésének megállapításához, a gyámság megszüntetéséhez, a nagykorúság megállapításához stb. — lényeges lett volna. Az életkor megadásának mellőzése persze egyáltalán nem meglepő, hiszen saját életkorukra sem hivatkoznak a testálok, és e jelenséget támasztják alá Tóth István György ez irányú kutatási eredményei is. (Tóth 1996,115-118.) A kérdés csupán az, hogy az említett ügyek69
