Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: A peremgyűrűs furulya
ARRABONA 2008.46/2. TANULMÁNYOK A későbbi századokban a furulya, flóta szavak és származékaik meghonosodásával a síp elnevezés a szimpla nyelves klarinét és duplanyelves schalmei típusú nyelvsípokat, a leginkább agyagból készített hasas sípokat és a duda szimpla nádnyelves sípjait jelöli. Faludi Ferenc pásztorkölteményei közül az „Ecloga Prima” című művében látható, hogy a síp és a furulya más hangszertípust jelöl: „Menales jő másodmagával, jó sípos, jó lantos, furuglyás társával”. (Faludi 1985, 904.) Pávai István szintén arra a következtetésre jut az erdélyi és a moldvai népi tánczenét vizsgáló könyvében, hogy a ma furulyaként ismert ajaksíp korábbi általános elnevezése a siiltü volt. (Pávai 1993,22.) Tény, hogy a süvöltő szó az 1405 körül íródott schlägli szójegyzékben szerepel és Веке Ödön a síp szinonimájaként kezeli, mert a moldvai csángók a köznyelvi „s” hangot sz-nek ejtik, ezért a szültü (furulya) a süvöltő megfelelője. (Веке 1946, 53.) Szintén ismeretes Süvöltő helységnév 1321-ből Békés megyéből. (Győrffy 1972, 512.) Viski Károly 1934-ben szintén azt fejtegeti, hogy „A hangképzésre is alkalmas hangszerek között a síp félék látszanak igen réginek. Egy részüket az oláh eredetű, tilinkó, furulya szavakkal neveztük el újabban feledvén egykori síp (sipoly, sípó) s a moldvai csángók közt fennmaradt szűltü (süvöltő) nevüket.” (Viski 1934, 433.) A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára nem adja meg a síp szavunk eredetét, bár a képzett alakja már а XII. századból ismert. (TESZ 1976, 544-545.) Talán nem véletlen egyezés, hogy a horvát nyelvben a magrés furulya elnevezése a svirala vagy sulivá. fSirola-Gavazzi 1930, 45.) Mint azt számtalan példa bizonyítja, a hangszer elnevezéseket nem alkalmazták teljes következetességgel. Részletes leírás vagy ábrázolás nélkül sokszor csak következtethetünk a hangszertípusra. Összességében valószínűsíthető, hogy a síp elnevezés az esetek nagytöbbségében idioglott vagy herteroglott nyelvsípot, vagyis népi klarinét típust jelölt. A süvöltő valóban jelölhetett ajaksípos hangszertípust, de kérdéses, hogy peremfúvós vagy magrés furulyatípust értettek-e alatta, illetve kérdéses, hogy mennyire volt elterjedt hangszertípus a furulya a magyarság körében. Amennyiben elterjedt hangszertípusról volt szó, felvetődik a kérdés, hogy miért vett volna át a magyarság egy idegen eredetű kifejezést, amennyiben az adott hangszertípust ismerte, és arra volt saját kifejezése. A furulya szó átvétele nagy valószínűséggel vagy azt feltételezi, hogy egy a korábbitól eltérő típusú fúvós hangszer kezdett elterjedni a magyarság körében, vagy azt, hogy a furulya, mint hangszertípus nem volt elterjedt a magyar nyelvterület egészén. Az adatok tanúsága szerint magyar nyelvterületre sokszor a szlovákok és a románok hozták eladásra a furulyákat. Pomázra „Tótországból” zsákban hozták a furulyákat. (Deisinger 1952a, 8.) Ezek bodzából készültek, de egyidejűleg már készítettek mogyorófából esztergált furulyákat is. Az 1950-es években már nem használtak furulyát Pomázon. Szentendrén szintén a felvidéki tótoktól vették a furulyákat. (Deisinger 1952b, 4.) A Békés megyei Békésre az 1910-20-as években az erdélyi románok hozták a furulyákat, és az 1950-es években ki is koptak a használatból. (Durkó 1920-50, 289.) Szintén fontos és sokak által figyelmen kívül hagyott szempont, hogy a földműveléssel foglalkozó és abból megélni akaró parasztság nem foglalkozott az általuk lenézett zenéléssel, ezért a zenei igényeket az erre a célra specializálódott 188
