Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Fajcsák Attila: Egy hajdútánc-dallamunk eredete
1 ARRABONA 2008. 46 / 2. TANULMÁNYOK vetései, valamint korábbról eredeztethető a soproni virginálkönyv hajdútánca és valószínűsíthetően további 1-6+8 hexakord melodikájú dudanóták, kanász ritmusú táncdalok is. A dudáról így ír Vargyas Lajos egy helyen: „Ez a hangszer a 16-18. században még fénykorát éli és uralkodik a kor hangszerei közt és tánczenéjében. (Természetesen az is lehetséges, hogy a kor hexakord-ízlése — és elmélete — teremti meg a duda hexakord+8 hangkészletét).” (Vargyas 1981, 324.) A zárójelben szereplő felvetést úgy értelmezzük, miszerint a duda a XVII. század közepéig csupán hexakord hangkészletű dallamok játszására alkalmas hangszer. Erre semmiféle biztos adat nincs, mint ahogyan arra sem, hogy az akkori magyar duda hangkészlete megegyezne a hagyományban egészen a múlt század végéig fennmaradt g’, a’, h’, c’, d’, e’, f’, g” hangkészletű dudával.23 (Sárosi 1998,109.) Tételezzük fel, hogy régi fúvós hangszerünk a XVII. század közepéig valóban olyan „fejletlen”, hogy azon csak hexachord, vagy primitívebb dallamok játszhatók. A népi gyakorlatból közismert tény: ha a dudás olyan dallamot szólaltat meg hangszerén, amelynek bizonyos hangjai hiányoznak a duda hangkészletéből, akkor azt helyettesíti más hangokkal.24 (Sárosi 1998,109.) Vizsgált hajdútáncunk esetében, a XVI. században a két oktáv hang helyett g’ vagy d’, tehát az alaphang vagy a kvint szólalhatott meg. Akármelyik kezdőhangot vesszük, egyik sem idegen népzenénktől. Az oktáv helyettesítésével, „kiváltásával” hajdútáncunk még inkább a nyugat-európai gyökerű, középkori eredetű dúr-hexachord vokális és hangszeres népzenénkkel mutat szoros kapcsolatot. Nyilvánvalóan a dudáról itt leírtak arra vonatkoznak, ha egyedül játszik. Ősi fúvós hangszerünkkel azonban megszólalhatott a XVI. században pl. hegedű, koboz, ciszter, lant, virginál stb. Ebben az esetben a „feltételezett hexakord” dudás játszotta helyettesített hangokkal a hajdútáncot, a vele együtt szóló instrumentum(ok) pedig oktávhanggal. Még egy fontos kérdést kell érintenünk nagyon röviden. Miután jeles zenetörténészeinknek, népzenekutatóinknak köszönhetően tudjuk, hogy a fentebb említett népdalok vagy középkori eredetűek, vagy még korábbiak, így nem kerülhető el annak megválaszolása: a Starck-féle kézirat hajdútánca és a fentebb említett három régi magyar tánc mennyiben része műzenénknek? Nézetünk szerint csak annyiban, hogy mivel kísérettel vannak ellátva — vagy még azzal sem, lásd a Barkóczy-kézirat táncát — feldolgozásnak tekinthetők, annak is a legegyszerűbb megnyilvánulásának. A „nyersanyag” viszont népzenénk régi stílusába sorolható. Mint az eddig leírtakból kitűnik, a hagyomány által fenntartott változatok ugyan az idézett XVIIXVIII. századi feljegyzésű táncok variánsainak tekinthetők, de azok — véleményünk szerint — nem azt követően alakultak ki. A jövőt illetően sokkal inkább úgy kellene kezelnünk a különböző kéziratokban ránk maradt kíséretes, vagy anélküli, össznemzetivé vált táncdalok egy jelentős részét, főként a Szabolcsi által népinek nevezetteket, mint az említett korai magyar népdaltípusok első feljegyzéseit, illetve azok hangszeres változatait. Jandek Gusztáv megjegyzi, hogy a Starck-féle virginálkönyv magyar táncaiban „verbunkos zenénk nyomai már fellelhetők.” (Jandek 1955, 93.) Ezzel természetesen nem érthetünk egyet. A verbunkos zene nyomai inkább csak a XVIII. században jelennek meg. Valószínűleg az kelthetett zavart, hogy helytörténeti kutatásai során Jandek számtalan adatot talált katonatoborzásra, verbuválásra. Annyi bizonyos, hogy a XVIII. században, a Rákóczi-féle szabadságharc bukása után, a végvári 180
