Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kelemen István: Jobbágy-móringlevelek Sopron vármegyéből
ARRABONA 2008. 46 / 2. TANULMÁNYOK atyja beleegyezésével szokatlanul magas összeget, 1000 váltóforintot volt kénytelen móringolni ebbe az eladósodott jobbágygazdaságba. Az ismertetett megoldás fordítottja is megtörténhetett, mint 1829-ben Bősárkányban, amikor a csornai vőlegény családi házukat az ahhoz tartozó minden ingósággal együtt elmóringolta, aminek fejében a nő hozományát, köztük az „ágybéli és viselő ruhákat” kötötte le. A fenti kategóriába tartozókhoz hasonló megoldást választottak a szerződő felek három móringlevélben, bár esetükben a kontramóring lakhatási jogot ígért, aminek értékét nem könnyű megállapítani. Ide sorolhatjuk az 1813-as csornai megállapodást (21. sz.), melyben a vőlegény 20 forintot móringolt, a menyasszony (özvegyasszony) ugyanennyit ellenmóringolt, emellett a jobbágyhelyben lakhatást engedett túlélő férje számára mindaddig, míg az új asszonyt nem visz a házba. Egy másikban a pordányi vőlegény móringolta „minden némü néven nevezendő” vagyonát, melyet jövendőbelije barbacsi házába kívánt vinni, aki cserébe engedélyezte az őt esetlegesen túlélő férje számára, hogy új asszonyt vigyen a jobbágyhelyre (26. sz). 1842-ben Csornán egy házasodni készülő szabadságos katona minden meglévő és leendő vagyonát odaígérte, menyasszonya ezt anyja és fivére beleegyezésével azzal viszonozta, hogy házuknál örökös lakhatást ígért neki, ruháit pedig a mezőváros szokása szerint ellenmóringolta (38. sz.). A fentiektől eltérően egy 1825-ben Csornán kelt szerződésben (28. sz.) arra is találunk példát, hogy a férfi egyoldalúan kötötte ki a maga számára az asszony magtalan halála esetére a kontramóringot: „a véle hozatandó ágyi és ládabeli ruhája nálom maradhasson”. Ezt a móringlevelet egyébként abba a csoportba sorolhatjuk, ahol a móring értéke meghaladta a kontramóringét, hisz a vőlegény, Kránicz György csornai szabómester 100 ezüstforintot, továbbá legény- és özvegykori szerzeményét, leendő közszerzeményüket és ruháját móringolta, túlélő hitvesének pedig szabad lakhatást engedett házukban. A móringolás feltételeinek ismertetésekor már szó volt arról, hogy a móringoló szinte minden esetben a halált, mint felfüggesztő feltételt jelölte meg az ajándékozás bekövetkezéséhez. Ezek a móringlevelek tehát a halál estére történő rendelkezést (ajándékozást) tartalmaztak. A móring kiadása a halál után csak formailag tekinthető hagyománynak (legatum), mert az valójában a férj kötelezettségvállalásán alapuló hagyatéki teher volt. Az özvegyasszony egzisztenciáját több módon próbálták biztosítani az esetlegesen magtalanul elhalálozó móringolók. Az özvegyasszonyt mint közszerzőt egyébként a Hármaskönyv (III. rész 29. cím 2. §), majd később az 1840. évi VIII. te. 8. § alapján megillette a házasság ideje alatt férjével közösen szerzett javak fele, végrendelet hiányában pedig ezen felül a másik felét megörökölte, hasonlóan férjének a házasságkötést megelőzően szerzett vagyonához. Ezért a közszerzemény móringolásának csak biztosíték szerepe lehetett, hisz az amúgy is az asszonynak járt férje halála esetén. A vőlegénynek a házasságkötés előtt meglévő javaiból pénzszolgáltatás vagy más vagyoni jellegű juttatás formájában történő móringolása abban az esetben bírt nagy jelentőséggel, ha a házasság rövid időn belül szűnt meg a férj halálával, így nem keletkezett, vagy csekély értékű volt a közszerzemény. Ugyancsak az özvegy pozícióját erősítette az özvegyi jog, amely haszonélvezetet biztosított a nőnek a férj vagyontárgyain, megfelelő lakás és ellátás illette meg mindaddig, amíg újból férjhez nem ment. (Béli 1999, 145.) Az 1840. évi VIII. te. 16. §-a úgy rendelkezett, hogy addig, amíg a mag130
