Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kelemen István: Jobbágy-móringlevelek Sopron vármegyéből
KELEMEN ISTVÁN JOBBÁGY MÓRINGLEVELEK SOPRON VÁRMEGYÉBŐL Kelemen István JOBBÁGY-MÓRINGLEVELEK SOPRON VÁRMEGYÉBŐL (Forrásközlés) Az alábbiakban Sopron vármegye 22 helységében 1766 és 1847 között készült, összesen 39 darab magyar nyelvű móringlevél teljes szövege kerül közlésre. Korábban, 1957-ben Domonkos Ottó öt móringlevelet tett közzé Sopron vidékéről a Néprajzi Közleményekben. (Domonkos 1957) A magánokiratok közül három hozható összefüggésbe a vármegye jobbágyságával. Az első 1824-ben köttetett Maglócán a nemes Gaál Antal vőlegény és a minden bizonnyal jobbágyi származású Dombos Panna között. A második az 1826. esztendőből való, Gartáról. Ez némileg eltérő szövegváltozatban is fennmaradt és a 30. sorszám alatt jelen munkában is olvasható. A harmadik, 1846-ban Csornán kelt szerződés esetében a szerződő felek Viszauer Mátyás és Ekker Terézia voltak. A Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága mint kiadó jóvoltából a megye mai területét illetően eddig két ízben láttak napvilágot nyomtatott formában móringlevelek. Dominkovits Péter Győr vármegyében 1731-1837 között kelt, 54 okiratot tartalmazó forráskiadványa 1992- ben jelent meg a Források című sorozat első köteteként. (Dominkovits 1992) Balázs Tibornak a Csornai Múzeum gyűjteményéből 15 rábaközi móringlevelet 2004-ben közreadó munkájában két, 1848 előtt készült móringlevél található: az egyiket 1772-ben vetették papírra a Moson megyei Lébényben, de a menyasszony (Arvaj Kata) acsalagi illetőségű jobbágynő volt (1. sz.). A másik, 1845-ös keltezésű megállapodást Jobaházán kötötte egymással két helybéli házasulandó kisnemes (2. sz.). (Balázs 2004) A szakirodalom álláspontja szerint a móring elnevezés a német Morgengabe szóból származik, de attól eltérő jogintézmény. A német Morgengabe („reggeli ajándék”) a házasság elhálását hivatott jutalmazni, ezzel szemben a móring római jogi gyökerű, de azzal nem azonos hitbérnek (dós, dotalitium) felel meg.1 A korabeli honi jogban megkülönböztették egymástól az országos jog által szabályozott törvényes hitbért (dos legalis) és a felek által szerződésben kikötött szerződéses, vagy más néven írott hitbért (dos scripta, dos contractualis). Werbőczy Hármaskönyve (Tripartitum) szerint a dos legalis az a vagyoni érték (készpénz, ingóság) volt, amit férje rendelt a nő számára szüzessége elvesztéséért, azaz a házasság végrehajtásáért (az elhálásért), továbbá hűségéért és házassági kötelességeinek teljesítéséért. Igényt erre a jutalomra a törvényesen férjhez adott nő támaszthatott, és csak akkor, ha a házasság megszűnése nem volt neki felróható. A Hármaskönyv egy 1637-es kétnyelvű kiadása a jogintézményt jegyruhának nevezte: a ,jegy-ruha azért az Aszszony állatnak, az ö Urak marhájából és jószágából, az házasságban egygyüt való lakásokért, adót jutalom”. (Hármaskönyv 1637, 182-183.) Egy 1830. évi fordításban az özvegyi jutalom elnevezés szerepelt, „melly a Feleségnek, Férje jószágából Szüzessége elvétele, vagy is annak elhálása tekintetéből adatik.” (Hármaskönyv 1830,59.) Frank Ignác 1845-ben megjelent magánjogi munkájában a törvényes hitbér helyett a kelengye elnevezést használta. (Frank 1845, 533.) A hitbér minimális mértékét az országos jog szabályozta: előbb a Hármaskönyv, majd később — érdekes módon — a csődtörvény (1840. évi XXII. te.). 127
