Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
B. Kovács István: Küzdelem az "egész-világi-vitéz" címéért - a hősepikától a legendán át a meséig
ARRABONA 2008.46/ 1. TANULMÁNYOK Irenszej, az öreg vitéz Ingó lába bizony fáradt, Véres földön vörös magok, Veszett magok, átok-magok, Ingó lába gyengült egyre, Inai is meglazultak, Három napnak elmúltával Szemei homályosodtak. Lába botlott déli hegybe, Feje hullt északi hegyre, Földön feküdt élettelen. Lábait is szétvetette, Levegőt nem nyelt szája, Úgy feküdt ott földre döntve.” Az idézett részlet egyúttal megvilágítja a gömöri mesékben a küzdőknek átadott bor, illetve (a piros, vagy fekete) rózsa eredeti értelmét. Ezzel erősítette, illetve gyengítette a leány az egyik, illetve másik küzdőt. Figyelmet érdemelnek a fogalmazások más szempontból is. Van, hogy a küzdelem a levegőben, a fekete felhő járásában történik. PL a sárkány „belékapott Szegény Jánosnak a hajába, összéjárta veié az egész világot, összézúzta veié... este, pont tizénkét órákkor”. A Világ-Boszorkánya is azt mondja, hogy vagy elváltoztatta az őt felkereső és magukat nem megfelelően viselő vitézeket (kilencvenkilencet), vagy „ha mé’ nem, kedves fiam, belékaptam a hajába, félvittem a feketé félhő járásába, ott vágtam szét a húsát a csontjától még a bőritő?’ A Világi-Griffmadár-Vitézről is azt mondja a Háromlábú-Kecske, hogy az ellenfelének „belékap a hajába, oszt a levégőbe’ aggyig hurcolja, míg a csontja még a bori szét nem szórógyik”. Az ilyen fajta harcmodor a steppei világot idézi, jóllehet, nyilvánvaló, hogy a mesélő ennek már nincs tudatában. Van azonban egy másfajta küzdelem is, amely a földön zajlik. Ez pedig a birkózás, amely általában szintén kardvívással egészül ki. „Vitéz embér vagyok, nekém kardom van” — mondja egy alkalommal a főhős. A fogalmazásból azonban az sejthető, hogy a küzdők a kard lapjával vágnak (pontosabban ütnek) egymás fejére. Egy helyen közvetlen utalással is találkozunk, amikor a főhős legnagyobb ellenfele apját, Világi-Fődrenget, Világ-Vitézét „a kardnak a lapjával filtövön vágta”. Ez a harcmodor a steppén idegen, a hajlított ívű szablyához nem is illik. Az ilyen típusú párviadalhoz a Nyugat-Európában, a páncélos lovagok körében használatos nehéz, kétélű kardok valók. Az utóbbiak használata a X. századtól mutatható ki a magyarság körében. Mindezek alapján arra gondolhatunk, hogy a párviadalok leírása egyaránt őrzi a honfoglalás előtti keleti- és az államalapítás utáni nyugati lovagi harcmodor emlékét. Maga a birkózás egyaránt ismert volt keleten és nyugaton. A középkori magyar hagyományból elég csak a Toldi históriájára utalni. Azt is észre kell venni, hogy a küzdelem nem akárhol zajlik. Van, hogy az „aranyszőllősön”, vagy „a feketé félhő járásába?’ megint máskor: „a Napnak a hátán”: azaz: mindig az Ég-Világban, illetve a hozzátartozó részeken, a Világfája alatt. „Mindén tizénkét órákkor este mégjelénnek. De ők égymásró’ úgy vágják a húst, hogy azt 350
