Arrabona - Múzeumi közlemények 45/1. (Győr, 2007)

Tanulmányok - Csiszár Attila: Ácsolt gabonatároló ládák (hombárok) a Rábaközben

CSISZÁR ATTILA ÁCSOLT GABONATÁROLÓ LÁDÁK (HOMBÁROK) A RÁBAKÖZBEN Csiszár Attila ÁCSOLT GABONATÁROLÓ LÁDÁK (HOMBÁROK) A RÁBAKÖZBEN A gabona tárolása rendkívüli fontossággal bírt a paraszti társadalmakban, hiszen ez volt munkájuk egyik legfontosabb eredménye, a mindennapi táplálkozás, valamint évszázadokon át az adózás, a termény- majd pedig a pénzjáradék alapja. Elraktározásának különféle formái alakultak ki, részben birtokkategóriánként, részben tájanként, vidékenként változóan. Az európai parasztgazdaságokban megtermelt és felhalmozott javak tárolásának kérdése sohasem állt a kutatások középpontjában. A magyar néprajzi vizsgálatok sem e kérdés megválaszolását tekintették elsődleges feladatuknak. A korai kutatások, néprajzi leírások legfeljebb utaltak azokra a tároló építményekre vagy edényekre, amelyek az adott népcsoportnál az élelmiszerek, illetve a takarmány elhelyezésére, megőrzésére szolgáltak. (Például: Seemayer 1934, 34.; Borzsák 1941, 215-216.; Kardos 1943, 196.) Néprajztudományunk kutatói közül elsőként Bátky Zsigmond és Györffy István törekedett arra, hogy a paraszti gabonatárolás gyakorlatának egyik vagy másik rétegét értékelje, ezek a munkálatok azonban nem jelentették a téma összefoglalását. (Füzes 1984, 9-10.) A második világháborút követő, kiszélesedő kutatások elsősorban a szálas gabona és a széna elhelyezésének gyakorlatát, az erre szolgáló építmények típusait tárták fel. Ezekben az évtizedekben végezte Füzes Endre hasonló irányú vizsgálatait. A forrásfeltárások, a terepen végzett gyűjtések adatai, a részeredményeket közzétevő publikációk, majd pedig az előmunkálatok eredményét összegző, elemző tematikus monográfia (Füzes 1984.) a tárolás számtalan módozatára világítottak rá. A kinyomtatott, kicsépelt gabona raktározására szolgáló eszközök egyik legfontosabb csoportját a különféle ládák alkotják. Szerkezetüket tekintve alapvetően két típus különíthető el egymástól, úgymint az ácsolt és az asztalos technikával készült ládák csoportja. Ezek közül témánk szempontjából az előbbi csoportba tartozók érdemelnek különös figyelmet. Az ácsolt láda az ókori Mediterráneumban kialakult, és Európa legnagyobb részén elterjedt bútordarab volt. A középkori latin nyelvű források a scrinium szóval jelölik.

1 Magyarországon 1300 körül tömegesen fordult elő jobbágyparaszti használatban, amit minden bizonnyal lassú, akár egy-két évszázadnyi terjedés előzött meg. A peres iratok, kárfelvallások tanúsága szerint a „ládabéli ruhanemű" (vestes scriniales) tárolására használták. (Csilléry 1982, 263264.) A XVIII. századtól az egykor rangos, a menyasszonyi kelengye részét képező bútordarab veszített jelentőségéből, majd a szobából kiszorulva, a kamrában élelem raktározására szolgált. (Csilléry 1997, 351.) A „klasszikus" ácsolt ládák felépítésére jellemző, hogy a hasított, körcikk keresztmetszetű, egymásba illeszkedő deszkákból álló oldalakat hornyolt sarokpillérek

2 tartják össze, amelyek egyúttal a ládák lábát is képezik. Az egyes elemeket oldható ácskötésekkel, ékekkel és faszögekkel rögzítették. Fedelük domború vagy lapos, néha zárható. (Csilléry 1951,234-238.) Előállításukkal nálunk általában az erre a munkára specializálódott falvak népe foglalkozott. Vályi András a Nógrád vármegyében fekvő Zsaluzsányról írja, hogy „lakosai szúszékokat, 's hambárokat, szekrényeket tsinálnak, és abból is keresik élelmeket". (Vályi 1799 III., 659.) Az Alföld peremének településeit a szilágysági és bihari románok látták el ácsolt ládával, de ilyen központok voltak egykor az erdélyi Sóvidéken (Kós 1978,133-136.), Gömör vármegyében, a vasi Őrségben, a baranyai Hegyháton és a Mecsekben, valamint a 149