Arrabona - Múzeumi közlemények 43/2. - Emlékülés Kisfaludy Károly halálának 175. évfordulóján (Győr, 2005)

Tanulmányok - Tóth László: Válogatás a győri lapokban közölt írásokból Kisfaludy Károly szobrának 1892-es avatásakor

TÓTH I.ASZLO VÁLOGATÁS GYŐRI LAPOKBAN KOZQLT ÍRÁSOKBÓL... S ki úttörő volt irodalmi téren, dalaival utat talált a honfiak szívéhez. E szelíd-édesen, majd fájdalmasan zengő daloknak viszhangja az a kegyeletes, hálás érzelem, melynek hatása alatt ma megjelentünk. E kegyelet és hála szobrot emelt a nemzet lantosának! Nem hiú dicsőség máló szobra ez; kinek emléke áldva él szívünkben: osztályrésze halhatatlanság. Áll a szobor, mester kezének büszke alkotása, melyhez zarándokolva jött a kegyelet; s hogy látásából szent hevet merítsen, lepel tovább ne fedje őt vágyó tekintetünk előtt! Ki életedben annyiszor csalódtál. Benned soh' sem csalódott nemzeted; s mert karddal, lanttal Hazádnak szolgáltál, örökké legyen áldott szép Neved ül". (GyK 1892. Okt. 4. 2-3.; megjelent még: Győr Kisfaludynak. Emléklap Kisfaludy Károly szobrának leleplezése ünnepére. Győr, 1892. október 2. A Győri KisfaludySzoborbizottság megbízásából szerk. Ruschek Antal. Franklin-Társ. Ny. [5-6.]) Berky Zoltán költői szárnyalású tárcájában^^ énekelte meg a költő téti szülőházát: „Eltűnt századba visz vissza képzeletem s az emlékezet régi történetet suttog rombadült hajlék^^ porrá lett lakójáról. 1788. február 6-ot írtak. Az egész község fölött az a mély csönd terül el, mely a köznapi lelket elzsibbasztja, de a melyben a szép iránt fogékony szív föltalálja a költészetet, szépséget, a megragadót. (...) A borús téli égen uj csillag tűnt föl, mely megfutotta pályáját s azután eltűnt, de a fény, mely útját jeleié, nem oszlott szét, hanem ragyog ma is a magyar költészet egén. A mondott napon a Tabán^^ egyik házában uj polgár köszönté a világot. A nemes Kisfaludy család viruló fáján új bimbó sarjadt, de jaj, a bimbó fakadása a díszében pompázó ágnak életébe került. A gyermek születése megölte az anyát. (...) Se perctől fogva két elválaszthatatlan társa lett: a fájdalom és Múzsa. Ezek kísérték lépteit, midőn a házat körülvevő nagy kertben virágok között, lombos fák árnyában bolyongott, ezek kísérték, midőn elhagyta az apai házat, a kedves vidéket, hova oly gyakran szállott vissza lelke, mely után annyira epedett, midőn dalolta: »Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára? Ahol állok, ahol megyek. Mindenkor csak feléd nézek. Kisded hajlék, hol születtem. Hej tőled be távol estem! Távol estem mint a levél. Melyet elkap a forgó szél.« A vidék az ő egyszerűségében ma is oly kedves mint volt ennek előtte, de a hajlék,... a kisded hajlék?... Nincs... Még csak romjai sem láthatók hova eljöhetne a hálás utókor, hogy a Múzsa egykori templomának legalább széthullott kövein sirathassa veszteségét, melyet a költő kora halálával okozott. (...) Kisfaludy szülőházának telkén emelkedett a család ujabb hajléka s a kegyelet ennek falába illeszté az emléktáblát, melynek felírása igy szól: »Kisfaludy család 131