Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)

Recenziók - Thullner István (szerk.): Jánossomorjai Kismonográfia és településtörténeti olvasókönyv (Horváth Gergely Krisztián)

ARRABONA 2005. 43/1, RECENZIÓK nemzeti törekvések már előrevetítették a későbbi végkifejletet, az 1946-os kitelepítést. A kitelepítés, vagy a történteket hívebben visszaadó német szóval: az elűzés (Vertreibung, Verschleppung) során Mosonszentjános és Mosonszentpéter törzsökös német társadalmát tőből kimetszették. (A hegyeshalmi, egy levágott fejet ábrázoló emlékmű híven visszaadja a kitelepítés embertelenségét.) Az elűzöttek helyére települt új lakosság jórészt kelet-magyarországi szegényparasztokból és felvidéki menekültekből állt össze, akik a kitelepítettek hátrahagyott otthonaiba költöztek. A szocializmus évtizedeiben, amellett, hogy a szigorú határőrizet miatt a trianoni periférialét még inkább felerősödött, a háború utáni új helyi társadalom erőszakos genezisének körülményeiről sem bontakozhatott ki tisztázó közbeszéd. Ki ment, ki jött, ki maradt, és mindez miért is történhetett meg úgy, ahogy? A kötet alapján úgy tűnik, az új közösségek még ma sem tudnak igazán szembenézni a múlttal. Az idősebb generáció képviselői - részben a kötet szerzői - óhatatlanul is ambivalensen viszonyulnak az utóbbi fél évszázadhoz: ami az elűzött lakosoknak talajvesztés, az nekik az újrakezdés lehetősége. Néhol - ez Thullner István érdeme - a kitelepítés a maga valójában kerül bemutatásra (83-90. o.),

7 de legtöbbször az adott fejezet szerzője, még ha amúgy pusztán kronologikus felsorolásra szorítkozik is, csendben átugorja ezeket az éveket.

8 Résztémák kifejtésekor a kitelepítésről történő látványos hallgatás mindennél beszédesebben jelzi, hogy valami nincs rendben. De a saját múlthoz való viszonyban tetten érhető bizonytalanság még a legkevesebb, ami a köteten számon kérhető. Az általános koncepciótlanság, adathalmozás, a lektorálás teljes hiánya annál inkább. Megismétlem: kevés kivételtől eltekintve, sem a szerzők, sem pedig a szerkesztő nem gondolkozott el azon, hogy mi is az a kérdés, melyet meg kívánnak majd válaszolni. Mely problémák kapjanak különös hangsúlyt, miként viszonyuljon a társadalomelemzés a községek intézmény- és eseménytörténethez, vagy éppen a néprajzi jellegzetességek bemutatásához? Az olvasást így végigkíséri az esetelegesség érzése. Az egyes fejezeteket jegyző „helyi szakírók"

9 teljesítményével, akik jó szándékában természetesen nem kételkedem, terjedelmi okokból nem kívánok bővebben foglalkozni, de a szerkesztő, Thullner István által írt részeket is csak nagy vonalakban érintem. A negatív összképben üdítő kivétel Ászt Ágnes korrekten megírt összefoglalója a régészeti emlékekről, illetve Székely Zoltán levéltári alapkutatáson nyugvó kiváló tanulmánya a községek szakrális emlékeiről, utóbbi írás nyelvileg is makulátlan.

10 A természeti viszonyokat megfelelő mélységben mutatja be Balsay Sándor, aki a vízügyi/erdészeti szakirodalmat saját terepismeretére támaszkodva magabiztosan kezeli. A kötetbe - mely a polgármesteri bevezető szerint „10 éves gyűjtőmunka"-val (4.o.) készült - rengeteg felesleges adatot zsúfoltak, ami alapvető félreértés. Egy történet elbeszélése nem egyenlő adatok és nevek kronologikus rendben közölt halmazával, ráadásul az adattár jelleg miatt a szöveg nem egy helyen unalomba fullad. Eközben különböző műfajok - memoár, történeti feldolgozás, forrásközlés, adatközlés (= jelen) - úgy keverednek, hogy az olvasó nem egy esetben nem tudja eldönteni, az adott szerző milyen szerepben jelenik meg éppen: mint szakíró, helytörténész, visszaemlékező, vagy éppen közalkalmazott. Ez különösen a község intézményeinek bemutatásakor zavaró. Mindez felveti azt a kérdést is, vajon egy volt intézmény- vagy cégvezető egy ilyen jellegű kötetben megírhatja-e 341