Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Tóth Henriett: Apollón és Marsyas mítosza a győri Xántus János Múzeum egyik kőemlékén

ARRABONA 2004, 42 / 2. TANULMÁNYOK nőnek, azaz a szülésre képes nimfának pusztán a nemzés miatt voltak fontosak a kísérői... Ha ennek lehetőségétől megfosztják, megfosztják hatalmától is - így ta­lán nem túlzó a feltételezés: Marsyas megnyúzása szimbolizálhatja a matriarchátus és patriarchátus, az istennők helyett az istenek uralmának korszakváltását. Apollón nemcsak Marsyas, hanem Pán, a síp egy másik mestere felett is győzel­met arat, mely diadallal így a lant, a klasszikus zene, műveltség abszolút teret hó­dít a „barbár", primitívebb kultúrát megtestesítő hangszerrel szemben. R. Graves meglátása szerint Marsyas és Pán legyőzése annak mítoszbeli kifejeződése, hogy a hellének uralmuk alá vonták Phrygiát és Árkádiát, aminek következtében e terüle­teken a húros hangszerek váltották fel a fúvós hangszereket, kivéve a parasztság körében. Ugyanő úgy véli, hogy Marsyas büntetése egy szent király rituális meg­nyúzását jelképezheti - ami beleillik az anyaistennő-nimfa gondolatmenetbe -, „vagy egy égerág kérgének lehántását, hogy pásztorsípot készítsenek, tudniillik az égerfát egy isten vagy félisten megtestesülésének tekintették." (Graves, 2001.78.) Ovidius Metamorphoses-a szintén azt támasztja alá, hogy a szatír feláldozása a Kübelé-Artemisz-féle termékenységi rítushoz („csöpögött mindenhol a vére", „sírva siratták mind... ki a bércen csordát és gyapjas nyájat legelőre terelget" i.m. VI. 388, 394, 395), a szent király feláldozásához köthető mitológiai elem. Hasonló álláspontot képvisel Kerényi Károly. A satyroi - véleménye szerint ­a „régi Peloponnésos dialektusában" a sziléneknek felelnek meg. Olyan férfiak voltak, akik a nagy anyaistennő phallikus kíséretét alkották, a „teltek" nevet vi­selték, mely „teliségükre, s ezáltal erotikus izgalmi állapotukra is vonatkozott", mint erről fentebb már tettünk említést. Ugyancsak szatíroknak nevezték leírása alapján az ún. bakokat, azaz kecskebőrbe öltözött férfiakat. A satyroi kapcsán em­lítést és nagyon valószínűnek látszó értelmezést ad „Marsyasról, aki olyan ostoba volt, hogy Apollónnal akart a muzsikában versenyre kelni, az legyőzte és lehúzta bozontos bundáját - amiből nem kell az isten különös kegyetlenségére következ­tetnünk, mihelyt csak álruhásdit látunk az állati megjelenésben." (Kerényi 1977. 120.) Vagyis megint csak szembe kerülünk a szent király feláldozásának motívu­mával... De miért volt szükség ilyen áldozatra? A szent király valójában népe jólétének biztosítéka, akiben az első alapító hérosz szelleme-lelke él tovább. Különös tiszteletnek és védelemnek örvendett ­ám állandó veszedelemnek is ki volt téve. Ha törzse erejét hanyatlónak vélte, ka­tasztrófa - éhínség, hálál - bekövetkeztétől félve pusztulásra ítélhette, hogy ere­je töretlen formában szálljon át kiszemelt utódába, s őrködjék a törzs további jó­léte felett. Azonban a királyt erejének teljében is megtámadhatta egy vetélytárs (!), s ekkor életre - halálra menő harcot vívtak a hatalomért. (Frazer 1998. 159­183.) Úgy véljük, nem túlzás Apollón és Marsyas vetélkedésében ilyen fajta har­cot látnunk, hisz a nagy anyaistennő uralmának megszűnte után - akinek kísére­tébe, szellemiségébe tartozott a szatír is - a patriarchátust-férfi uralmat szimbo­lizáló isten (ek) kerülnek hatalomra. Térjünk vissza kiindulási pontunkhoz, a győri lapidárium domborművéhez! Ha figyelmesen szemügyre vesszük a kompozíciót, feltűnik, hogy a szekszárdi szarkofág megfogalmazásának épp a tükörképét látjuk. Az alisciai ábrázoláson balról jobbra haladva látható az ülő, babérkoszorús, kezében lantot tartó isten, 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom