Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

In memoriam - Szőnyi Eszter: Pusztai Rezső emlékezete

ARRABONÄ 2004. 42 / 2. IN MEMÓRIÁM foglalkoztatását biztosító múzeummá alakítása, egy épület helyett immár két épület (a régi múzeumépület mellett a Cselley ház) kiállításainak létrehozása. Igazi múzeumi ember volt, irigylésre méltó rendet tudott tartani a gyűjteményben. Ezt csak az tudja igazán értékelni, aki maga is megküzdött összekeveredett XIX. században előkerült leletanyagok rendbetételével, aki meglepetéssel tapasztalta, hogy mások ásatási anyaga is leltározva sorakozik a polcokon, aki látta esténként a restaurátor-műhelyben tevékenykedni, aki látta, hogy szinte utolsó percéig dolgozott terepbejárások kásahegynyi kisebb-nagyobb, fontosabb és kevésbé fontos gyűjtéseinek rendbetételén. Sőt, egy nemzetközi konferencia tiszteletére még kis kiállítást is rendezett belőlük, a kollégák alig akartak elszakadni a rögtönzött tárlóktól. Jó kapcsolatát városával a 2000. augusztus 20-án megkapott „Pro Űrbe" kitüntetés is mutatja. Szeretnék itt és most személyes élményekről, emberi és szakmai kapcsolatokról is beszámolni. 1970-ben friss diplomás régészként kerültem a Győr-Sopron Megyei Múzeumi Szervezet győri Xántus János Múzeumába. Az első ásatások, amelyeken a megyében részt vettem, Pusztai Rezső pusztasomorjai bronzkori temetőfeltárása és a Mosonszentpéter-Kecske dűlői római kori villa feltárása voltak. Naponta együtt jártunk ki Mosonmagyaróvárról az ásatásokra, hosszú beszélgetéseink alatt a szakmai témákon kívül sok másról is szó esett, a szűkebb és tágabb környezetről, családról, múzeumról, városról egyaránt. Leginkább mégis a régészetről, környező lelőhelyekről, ásatásszervezési problémákról, ásatási technikákról beszéltünk. Nagyon fiatal voltam, minimális tereptapasztalattal. Úgy tudott tanítani, hogy elhitette, ezt én mind tudom, sőt - római kori ügyekben - jobban tudom nála. Pedig dehogy! Minden szava új ismereteket rejtett, új problémakört világított meg számomra. Szerénysége - amely, ismerjük be, ebben a szakmában, a régészek körében nem jellemző - élete végéig megmaradt. Amikor a 90-es években a mosonmagyaróvári múzeum igazgatóját közéleti tevékenységei annyira lefoglalták, hogy az igazgatást csak részmunkaidőben vállalhatta, a már nyugdíjas Pusztai Rezsőt csak nagy nehezen lehetett rábeszélni, hogy segítsen az igazgatás ügyeiben, vállalja ismét magára a feladatok egy részét. De megtette, mert tudta, hogy a múzeumnak, amelynek több évtizedig volt igazgatója, ismét szüksége van rá. Szakmai munkáját szinte az utolsó percig folytatta, amikor 2004 áprilisában közvetlen kollégánk, a fia, Zoltán, rossz híreket hozott egészségi állapota felől. Nem akartuk elhinni, hogy többet személyesen már nem találkozhatunk. Pedig ez volt a szomorú valóság, Rezső április 22-én nemcsak a családját, de minket kollégákat is végleg elhagyott. Szőnyi Eszter 248