Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Salamon Nándor: Egy „alapmű” kézirata. Bánhegyi Jób: egy elfeledett dunántúli festő (Szaupi-Laendler István élete és munkássága)

ARRABONA 2004. 42 / 2. TANULMÁNYOK számos tisztséget, funkciót viselt rendje szerzetesi közösségében. Gimnáziumi tanárként kezdte működését Pápán. Pannonhalmán már főiskolai katedrát kapott. Győrben a rendház főnöke, majd levéltáros a pannonhalmi monostorban s végül ismét gimnáziumban a magyar irodalom tantárgy előadója. Mindezek mellett írt egy kétkötetes, katolikus nézőpontú magyar irodalomtörténetet. Figyelmet keltett kortársai körében a Magyar nőírókról kiadott, kezdeményező szerepet vállaló könyve. Kitűnő, széles látókörű kritikusra vallanak bírálatai, recenziói. Személyes baráti kapcsolatot tartott Mécs Lászlóval, Harsányi Lajossal, Sík Sándorral, ismerte Móricz Zsigmondot, Karinthy Frigyest. Iránymutatónak a Nyugat szellemiségét választotta. Rendszeresen írt a Pannonhalmi Szemlében és a Győri Szemlében. Szívesen vegyült el a művelt emberek társaságában. Győri szolgálata alatt gyümölcsöző kapcsolatot épített a városi polgárság mértékadó képviselőivel, családjaival. Alelnöke volt a Kisfaludy Körnek. Szabadegyetemi előadásait népes hallgatóság élvezte. Műveltségének horizontja befogta a képzőművészetet is. Volt idő, amikor tanította a művészettörténetet. A győri művészek közül Horváth Dezső festő és Birkmayer János szobrász állt hozzá közel, gyakran megfordult családi körükben és a szobrász siófoki villájában. „Lakosztályaiban" festők képei töltötték meg a falakat. Később ismerkedett meg a debreceni, Kossuth-díjas Holló Lászlóval, akinek több munkáját mondhatta magáénak. Részt vállalt a győri művészeti közéletben, írt a kiállításokról, tárlatokat nyitott meg. Igazgatója volt a Győri Képző- és Iparművészeti Társulatnak. Életírása bizonyítja rendkívüli mozgékonyságát. Rengeteget utazott, főleg a Dunántúlon. Ha módja volt rá, megtekintette az útjába kerülő múzeumokat, kiállításokat. „Erényei közé tartozott rendkívüli kvalitásérzéke a festészet iránt" - állapította meg Cs. Varga István.

5 Ennek bizonyítéka Ilona húga férjéről, Szapudi-Laendler Istvánról írt terjedelmes, empátiával megfogalmazott dolgozata. „Alkotói világáról, festészetéről mindmáig Bánhegyi Jób írta a szinte mindmáig egyetlen és mindeddig legteljesebb értelmező-értékelő tanulmányt" - olvasható Cs. Varga fenti írásában. Családi kötődéséből és érdeklődéséből fakad, hogy szemtanúként, felfokozott kíváncsisággal követte a festő alkotótevékenységét. Nem egy esetben első élvezője, netán kritikusa volt a befejezett festményeknek. Néhány alkalommal maga is modellt ült egy-egy portréhoz s gyűjteményében is őrzött Szapudi-Laendler-képet. Tehát autentikus szerző szembesült a tragikusan lezárult - megszakadt! - művészi pálya hozadékával. Tanulmányát hangulati elemekből, megőrzött pillanatokból, megfigyelésekből, származási adatokból s a művész személyiségét felidéző, meghúzott jellemvonásokból szőtt bevezetővel indította. Az életfelfogását meghatározó környezetrajz - a gondtalan fővárosi ifjúkor és a sövényházi otthon leírása! - már megsejteti, hogy olyan emberről, művészről van szó, akit sorsváltozata „az élet napos oldalára állított". Létgondok nem kínozták, nyitott pályák várták. Végül hajlamai kerekedtek felül s a festészet mellett döntött. A Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede akadémizmusa és Rudnay Gyula több irányzatból ötvöződött realizmusa alakította szemléletét. Külföldi tanulmányútjain rengeteg hatás érte, de gondolkodásmódja lényegében nem változott: a reneszánsz és barokk mesterek nyűgözték le igazán. Itt-ott talán búvópatakként megfigyelhető némi Cezanne és Manet reflex is némely tájképén, de alapjaiban nem lépett túl a naturalizmuson, amelyet Bánhegyi Jób „művészi realizmusként" értelmezett. Kortárs bírálói - kiállításai kapcsán - nem tagadták mesterségbeli tudásának magas fokát: akadémikus felkészültségét, tökéletes technikai fegyverzetét dicsérték. A Dunántúli Hírlap cikkírója azonban a lényegre tapint: „Minden al206