Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)

Tanulmányok - Dr. Bánhegyi Jób: egy elfelejtett dunántúli festő (Szapudi-Laendler István élete és munkássága)

DR. BÁNGEGYI JOB EGY ELFELEJTETT DUNÁNTÚLI FESTŐ András). A háború után újra működésbe lépett Győri Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat első reprezentatív kiállításán a közben elhunyt tagtárs iránt való kegyeletből Laendlernek néhány jellemző művét is újra a közönség elé tárta. Mint a felsorolt adatokból kitűnik, Szapudi-Laendler első nyilvános szereplése után hamarosan nemcsak szűkebb hazájában, hanem a fővárosban is az ismert nevű festők közé számított, szaknyelven szólva: „beérkezett". Pedig abban az időben a magyar festőművészet területén ugyancsak bőséges volt a termés, és az érvényesülni vágyó fiataloknak nem egykönnyen sikerült a fővárosi művészi körökben meglehetősen uralkodó klikkrendszerrel megküzdeniük. Művészünk nem tartozott a pártoskodó és versengő művészek közé, szerencsésnek tartotta magát, hogy anyagi függetlensége birtokában nyugodtan alkothatott, és sohasem vezette a féltékenység vagy kenyéririgység. Szíves, előzékeny volt pályatársai iránt, a tehetséget elismerte és tisztelte, festőművész társai közül meleg barátság fűzte Kassa Gáborhoz és Czene Jánoshoz, akik többször időztek sövényházi otthonában, és ilyenkor nem egyszer a vendéglátóval ugyanazokat a témákat dolgozták fel egyéni látásmódjuk és felfogásuk szellemében, miközben termékeny vitákat folytattak művészetelmélet és technikai problémákról. Tagja volt néhány művészeti egyesületnek és Clubnak, de vidékre költözése óta inkább csak a téli és tavaszi tárlatok idején fordult meg a pesti céhbeliek körében, egyre jobban megszerette sövényházi műterme csendes és meghitt magányát és a békés falusi életet. Az arcképfestő A főváros és Győr társadalmában igen széles körű ismeretségre tett szert. Élénk temperamentuma, udvarias modora, szellemes társalgása miatt nagyon kedvelték a társaságban. így érthető hogy mindig akadt arcképmegrendelője. Budapesten főképp portré révén vált korán ismertté, és kétségtelen, hogy ez a műfaj később is egyik legerősebb oldala tehetségének. Enemű alkotásai is, mint egész művészete, egyre jobban tökéletesednek jellemző erő és technikai könnyedség tekintetében egyaránt. Eleinte az ábrázolás élethűségének szempontja vezeti, később a láthatatlan embert, a jellemet fürkészi, és igyekszik festői eszközökkel kifejezni. Kedvetlenül dolgozott, ha a karaktert színtelennek, emberileg kevésbé érdekesnek, vagy éppen ellenszenvesnek találta, társaságbeli hölgyek, urak is néha elvárták, hogy a festő idealizálja őket a szónak köznapi értelmében. Ilyenkor a művész kénytelen a kérlelhetetlen őszinteség rovására engedményeket tenni, de az ilyen alkotásait Laendler nem is tartotta sokra. Lelkiismeretesen teljesítette a megrendelést, szolid, elegáns képet szállított, mesterségbeli tudása ilyenkor is érvényesült, de örült, amikor a munka befejeződött és a kényszerű kapcsolat véget ért. Ellenben becsvággyal és elmélyedéssel dolgozott az arcképen, ha olyanokat festett, akiket szeretett, vagy akiknek egyénisége igazi jellemábrázoló feladat elé állította (Édesanyja, Atyja, Bánhegyi Ilona, Bánhegyi Ferencné, Bánhegyi Jób, Zulawsky Elemér, Csemez István, Halasy Józsefné, Komáromi Ottóné, Telbisz Miklósné, Balogh Manci, Gruberné Tuboly Nusi stb. portréja). Bájos gyermekleánykákról, fiúkról festett arcképei között is találunk igazi mesterműveket (Jernei Ciliké, Haggenmacher Edit, Halasy Anikó, kisfia: András mellképe). A figurális témák feldolgozásai közül legmagasabb színvonalon öregasszonyokról és idős férfiakról festett tanulmányai vagy genreképei, életképei állnak. A szalonok unatko191