Arrabona - Múzeumi közlemények 42/2. (Győr, 2004)
Tanulmányok - Városi Ágnes: A Zemplenszky fazekas-kályhás család Magyaróváron
VÁROSI ÁGNES _ A ZEMPLENSZKY FAZEKAS-KÁIYHÁS CSALÁD MAGYARÓV ÁRON Ifjabb Zemplenszky Gyula (szül.: 1954), aki szintén apjától tanulta a kályhás mesterséget, a szakmunkás bizonyítványt 1971-ben szerezte meg. Tanulóévei alatt Csornán, a döri hagyományok alapján dolgozó Völcsei Józsefnél a fazekassággal is megismerkedett, nála sajátította el az alapvető fogásokat. A családi fazekas-tradíció újraélesztéséhez mégis akkor érzett komolyabb indíttatást, amikor 1978-ban Sümegen találkozott Patonai Ferenccel. Ekkor a hagyományos sümegi fazekasságot már kiveszettnek tekintették a kutatók, 12 a fiatal Zemplenszky számára azonban meghatározó volt a helyi fazekasságot tovább éltető Patonainál töltött idő. A műhelyben a '70-'80-as évektől a tudatos népművészeti értékteremtés jegyében folytatódott a munka. A kézművesség valódi rangra emelését ekkor már a külső körülmények is támogatták. Amint az a korábbiakból kiderült, az igényesen kialakított kályhák révén már a XX. század első évtizedeiben is széles körű vevőréteg megszólítására volt lehetőség. Ekkor azonban a fazekasáruk nagy része még kifejezetten hétköznapi használatra készült, a gyári finomagyagáru mellett nem volt igény azok művészi kialakítására. A kézművességen belüli népi iparművészeti törekvések az országban elszórtan már a XX. század első évtizedeiben megmutatkoztak, de programszerűen csak az 1950-es évektől találkozhatunk velük, amikor létrejöttek a népművészeti és háziipari szövetkezetek, és az azokat összefogó Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezetek Országos Szövetsége, valamint a művészeti irányításukat végző Népi Iparművészeti Tanács. 1953-ban a „Népművészet Mestere" címet a népi alapokon dolgozó, kimagasló alkotóegyéniség kitüntetésére hozta létre az állam. (Domanovszky 1981b. 13-14.) A rangot és színvonalat képviselő cím elnyerése a kézműipar megváltozott körülményei között, majdhogynem feltételévé vált a szakmában való megmaradásnak és érvényesülésnek. Az alkotások zsűriztetése ugyanakkor arra volt hivatott, hogy hivatalos szerv által biztosítsa a kívülállókat a művészi kivitelről és „eredetiségről". A Népművészet Mestere címet első alkalommal éppen egy fazekas (aki egyébiránt a kályhásságban is jártas volt) nyerte el, a fentebb már említett karcagi Kántor Sándor, aki Györffy István néprajzkutató ösztönzésére élesztette fel a tiszafüredi kerámiát, s annak önálló alkotóként való elsajátításával valóságos világhírre tett szert. (Ruffy 1969. 13-14.) Nem kizárt, hogy az ő hatása érezhető abban is, hogy a fazekasság, melynek igen kevés képviselője maradt a századforduló utáni évtizedekben, a '60-as évektől újra vonzó szakmává vált a fiatalok számára. Az azonban vitathatatlan, hogy jó példával szolgált a következő nemzedékek számára, „miként lehet elhalt fazekasközpontok stílusát újból feleleveníteni, azt tovább fejleszteni és abból olyan újat teremteni, amilyen a múltban még hasonló sem igen volt és mindezt úgy, hogy rögtön felismerhető a forrás." (Domanovszky 1981b. 64.) Ifjabb Zemplenszky Gyula is ennek a gondolatnak a jegyében látott neki a munkának a '70-es években. A családi hagyományokon és a tanulóévek alatt őt ért hatásokon túl, tudatosan is kereste a forrást, melyből táplálkozva kialakíthatja egyéni stílusát. Végigjárta a Dunántúl híres fazekasműhelyeit (Dör, Tata, Csákvár, Tüskevár stb.), tanulmányozta, fényképezte a múzeumi gyűjtemények kerámiaanyagát, igyekezett elsajátítani a népi forma- és díszítménykincset, míg meg nem állapodott a hozzá legközelebb álló Kisalföld és Rábaköz népművészete mellett, melyből a mai napig a legtöbb ihletet szerzi munkájához. A fazekasság ismerete a kályhásságon belül is lehetőséget adott a népi alapokon való megújulásra. A XX. század elejéig régiónk parasztházainak fűtésében a szemeskályhának jutott a legnagyobb szerep. (Sabján 2002. 163.) Ezt a kályhatí125
