Arrabona - Múzeumi közlemények 41/1-2. (Győr, 2003)

Rencenziók - Ferdi Irmfried Wöber: 1809 Schlacht be Raab (Krisch András)

ARRABONA41.2003. RECENZIÓK Gusztávnak a Hadtörténelmi Közleményekben az 1880-as, 1890-es években megjelent tanulmányait is átnéznie és hasznosítania. A könyv olvasása közben a jegyzetelés egy egészen különleges formájával találkozhatunk. Az idézetek végén — és kizárólag ekkor — zárójelben található számok az irodalomjegyzékben felsorolt könyvekre vonatkoznak. Ezek egy része ugyanis szintén kapott egy állandó számot, és így tudhatjuk meg, hogy mi volt a forrás. Természetesen ebben a formában oldalszám megjelölésről szó sem lehet, és igazából ezt jegyzetelésnek nem is nevezhetjük. Ez a könyv másik nagy, elsősorban formai hibája. Ezzel a módszerrel a szerző azt is elérte, hogy a jegyzetapparátus és az irodalomjegyzék teljesen egybe mosódott és pontatlan lett. Viszont, hogy ne csak a hibákról szóljunk, meg kell említeni azt is, hogy már az első átlapozáskor szembetűnő a gazdag illusztrációs anyag és a csata lefolyásának megértését segítő térképek. A szerző a fontosabb helyszíneket bejárta, és saját maga is készített felvételeket. A könyv első fejezete „A győri csata" címet kapta, de a szerző itt igazából nem a csatát, hanem egy „in médias res" kezdés után 4 oldalon keresztül a két hadsereg felvonulási útvonalát ismerteti. A következő fejezet címe „A pápai ütközet". Itt viszont az ütközet leírása után, elsősorban a győri csata előtti helyzetet mutatja be a szerző, részletesen ismertetve a felálló csapatok katonai erejét. A császári hadvezetés már a csata előtt elkövette azokat a hibákat, amelyek később az egész ütközet kimenetelét befolyásolni fogják: a ménfői és csanaki dombok teljesen érthetetlen feladása, és az a kapitális hiba, hogy Nugent tábornok hanyagsága miatt mindenféle haditerv nélkül kezdte meg a csatát az osztrák-magyar hadsereg. Az ebben és a következő fejezetben található ábrák nagyban segítik a győri csata eseményeinek megértését. "A győri csata megindítása a franciák által" című fejezetben gyakorlatilag a csata lefolyását ismerhetjük meg, elsősorban a már fent említett személyek visszaemlékezései és Veress D. Csaba kötete alapján. A vesztes csata bűnbakjaként a szerző nagyon helyesen nem a felkelő nemességet, hanem a hadvezetést tünteti fel. A magyar nemesség a lehetőségekhez mérten helytállt, sőt többen hőstetteket is végbe vittek. A helytelenül kiválasztott csatamező, a rosszul felszerelt és kiképzetlen nemesi seregek, akiknek egy része hősiesen harcolt, egy másik részük pedig látván, hogy a csata elveszett, egészen Budáig szaladt. Ez a futás az a momentum, ami az utókorban erősebben benne maradt. Ugyancsak említésre került, hogy a fővezérek nem dolgoztak ki egyetlen világos haditervet sem, és végig megfigyelhető volt a három testvér, a Károly, János és József főhercegek közti ellentét. Mindezeknek a tényezőknek az összessége nem eredményezhetett mást, mint vereséget. Sikertörténet viszont a csatában elfelejtett Meskó tábornok és hadosztályának története. Sikerült nekik áttörni 307