Arrabona - Múzeumi közlemények 38/1-2. (Győr, 2000)

Tanulmányok: - Tomka Péter: Régészeti kommentár a Lébény-Kaszásdomb 10–11. századi temető 44. sírjának trepanált koponyájához

TANULMÁNYOK ARRABONA 38.2000. medencében, soha nem látott széles körben, nagy esetszámmal, néha nehezen hihető sikerrel (Csorna-Csatár-Eperjesdomb). A területi elterjedésről korábban folytatott viták lassan értelmüket vesztik:a jelenség mindenütt előfordul az Árpád honfoglalói által megszállt területen, legfeljebb más-más eloszlásban (amelynek okai között igazat adva Grynaeus Tamásnak - a kutatás intenzitása és a véletlen is szerepel). A datálás és az elterjedés etnikai interpretációt sugall. Nyilvánvaló ugyan, hogy a koponyalékelésre egy-egy példa a legkülönbözőbb területekről és korszakokból ismert, önmagában a trepanáció nem köthető etnikumhoz és dőreség lenne azt állítani, hogy minden lékelt fejű személynek magyar volt az anyanyelve, de a 10-11. században a Kárpát-medencében mégiscsak szorosan kötődik azokhoz, akik a honfoglalást végrehajtották. Az orvosi gyakorlat szociológiai értékelése azt mutatja, hogy már a 10. században megtalálható a társadalom minden rétegében ("előkelő vitéz", "a tájegység leggazdagabb női sírja", "gazdag családban élő szolga", "katonai kísérethez tartozó harcos", "szegény szabad", "köznépi környezet" ld. Adattár). A 10-11. századi köznépi ("bjelo-brdo") előfordulásokkal kapcsolatban felvethető ugyan a jól ismert "gesunkenes Kulturgut" elképzelés, magam fokozott óvatosságot ajánlok, amíg nem ismerjük (fel) a 11. század vezető- és középrétegének temetkezéseit. Nyomatékosan fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a koponyalékelés azok közé a még mindig nem eléggé hangsúlyozott jelenségek közé tartozik, amelyek szorosan kötik egymáshoz a Giesler-i szóhasználat szerinti "altmagyarisch" és "bjelo-brdo" régészeti csoportokat. A régészeti kormeghatározásokat újra áttekintve, még nyilvánvalóbb az eddig is sokszor hangoztatott összefüggés: a 11. század folyamán, a kereszténység felvételével egy időben, ez az orvosi gyakorlat egy csapásra visszaszorul. Lehetne ez véletlen egybeesés is, de lehet mélyebb, ideológiai oka is: mintha eltűntek volna az operáló, a technikát és praktikát ismerő orvosok, mintha defenzívába került volna a művelethez tapadó elképzelések sora, a pszichológiai és gyakorlati ismeretek átadásához szükséges (pogány?) szertartások hókuszpókusza. A lehetőséget komolyan kell venni, annak ellenére, hogy Dienes István népszerűvé vált elgondolása a lélekvesztéses betegségek sámánista gyógyításáról ma már a tudománytörténetbe tartozik. Ide kívánkozik azért még egy megjegyzés: bár a koponyalékelés nem függ össze a kettőslélek hitével (sokkal valószínűbb háttérként a betegséget-fájdalmat okozó gonosz kiűzése-kiengedése a sérülések ellátása során illetve mellett), azért a Dienes által összegyűjtött, 70