Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

In memoriam - Dr. Jenei Ferenc (1905–1971)

IN MEMÓRIÁM ARRABONA 37.1999. Budapestre kerülése után Jenéi Ferenc 1957. január 15-től 1963. február 28-ig, valamivel több mint hat évig volt a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott tovább. Az Irodalomtudományi Intézet, amelynek képviseletében most Önök között vagyok, elevenen számon tartja Jenéi Ferencnek a budai Ménesi úton töltött esztendeit. Jelentős munkát végzett az idő alatt: Nyéki Vörös Mátyás összes költői műveit rendezte sajtó alá a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozata számára. Kritikai kiadása e sorozat 2. kötetében, 1962-ben látott napvilágot. Az Irodalomtörténeti Közleményekben, az irodalomtudományi kutatás legnagyobb múltú (1891-ben alapított, s ma már 102. évfolyamát töltő) és egyik legnagyobb tekintélyű folyóiratában Jenéi Ferenc 1935-ben publikált először; első tanulmányában mindjárt a régi magyar irodalom három nagy fontosságú szerzőjének, Balassi Bálintnak, Rimay Jánosnak és Beniczky Péternek könyvészetet gyarapította új adatokkal. A cikk megjelenésében nyilván szerepe lehetett, hogy az ItK szerkesztője 1914 és 1939 között az a Császár Elemér volt, akinél Jenéi 1929-ben megvédte A világi irodalmi műfajok kéziratos énekeskönyveinkben c. doktori értekezését a budapesti bölcsészkaron. Az ItK-közlemények azonban professzora halála után is folytatódtak: 1944-ben ismeretlen Amade-nyomtatványokat mutatott be, a háború után egyre sokasodó és sűrűsödő írásaiban pedig Dávid Ferenc és Heltai Gáspár ismeretlen munkáit (1953), Vásárhelyi Gergely Kempis-fordítását (1961), Petkó Zsigmond (1963) és Naprágyi Demeter (1965) munkásságát, a Balassihagyaték kérdését (1966) tárgyalta, értekezett a Szigeti veszedelem szövegéről (1959) és ismeretlen Zrínyi-levelet is közzétett (1968), Beniczky Péter és a pietista költőnő Petrőczi Kata Szidónia kapcsán a manierizmus sajátságait mutatta be (1970). Az ItK-ban megjelent utolsó írásában, 1971-ben, kevéssel halála előtt Rimay János ifjú éveiről, Balassival való ismeretségéről állított össze minden korábbinál teljesebb adatsort. A szerkesztőség és a szerkesztőbizottság nevében mondhatom: büszkék vagyunk arra, hogy a 16—17. századi irodalom ilyen alapos ismerője 36 éven át volt folyóiratunk termékeny tanulmányírója, adatközlője, recenzense, munkatársa. Jenéi Ferenc akkor volt igazán elemében, ha ismeretlen levéltári források, évszázadok óta olvasatlanul heverő dokumentumok szövegét tehette közzé, és azok felhasználásával egy-egy alkotó pályaképét a korábban ismerthez képest részben átrajzoló vagy általában világosabban látó következtetésekre juthatott. Érdekelték a régi szerzők mindennapi életviszonyai is: azok a levelek, amelyek mecénásukhoz, patrónusukhoz való viszonyukat fedik fel, a műveik megjelentetése érdekében és a nyomtatás közben végzett tevékenységükről adnak beszámolót. Legkedveltebb témáiról és megközelítési módjairól bízvást elmondható, hogy a legújabb irodalomtudományi kutatásnak is homlokterében állanak. A csaknem egész életművét uraló korszak, a magyar irodalomban a manierizmusból a barokkba való átmenet időszaka, ma is a legnagyobb érdeklődést kiváltó és a legkülönfélébb módszerekkel vizsgált kutatási területek közé tartozik; az írónak a műve technikai kivitelezésébe bekapcsolódó szakemberekkel, valamint műve közönségével fennálló kapcsolatrendszere, az e közönség elvárásainak figyelembevételével kialakuló szövegformálási módozatok vizsgálata pedig az irodalomszociológiai megközelítések különféle módjainak erős fatörzsévé vastagodott, és mint a legígéretesebb irodalomtörténészi szemléletmódok egyike nyert széles 487