Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)
Recenziók - Kiss Jenő: Mihályi nyolcszáz éves (Tóth László)
ARRABONA 37.1999. RECENZIÓK alispánjának özvegye után nevezték el. A birtokon kívül a család tulajdonosa volt a mihályi várkastély felének. A kastély másik fele Mihályi Ernő leírása alapján "sörményesi" Fiáth Jánosé volt, aki valójában nem más mint Eörményesi Fiáth János hajdúőrnagy. Neki tulajdonítják azt a hőstettet, hogy 1686. szeptember 2-án Buda ostromakor elsőnek nyomult a várba, s a vár fokára kitűzte a magyar zászlót. (Ezt a hőstettet bizonyítja a budai várbástya észak-nyugati oldalán, egy 1930-ban elhelyezett emléktábla.) Később a négyszer újjáválasztott Győr megyei alispán •hatalmas birtokokat és ingatlanokat szerzett, főként a Dunántúlon. A Fiáth-család Mihályiban is földet vásárolt, amit Fiáth-tagnak nevez a népi emlékezet. A Dőri-tag pedig Dőry Miklós cs. kir. kamarástól kapta nevét, aki megszerezte a Kis-Rába partján álló, impozáns külsejű, két tornyú várkastélyt is. A kötet legrangosabb része a mihályi tájszavakat tartalmazó fejezet. Itt határozottan érződik, hogy a szerző nagy biztonsággal és mély szakértelemmel dúskál a "tej-édes" szavak rengetegében, amelyből Mihályiban legalább háromezret találunk. Többek között ezeket a szavakat olvashatjuk: trák, észér, kalikó, vindő, a sindő stb. E "zamatos" szavak a nagy költőket is megihlették: a "tej-édes" minősítés Babitstól származik. Áprily Lajos ezt írta a Tájszólás című versében: "Múlt-ízű, kedves, dallamos szavak... Mik csengenek bennük, mik szólnak? Falum rég-halott harangjai?" A tájszavak is eltűnnek és megváltoznak, van olyan szó, amit a mai mihályiak már nem ismernek. A régi tájszavakból már kevesen ismerik a himpér (málna), a szelence (orgona), a fölöstököm (reggeli), a grádics (lépcső), vagy a még régebbiek közül vetöttszár (kukorica), billemácsik (krumplistészta), devolka (süldőlány), fejőttik (csizma), kalinkó (kalács), hattalia (dióból készült síp), langaló (a lángos őse), túli (gyerekágy), siligum (kör alakú sütemény) stb. Kányádi Sándor, Erdély magyar költője írja a tájszavakról: "Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. A szavakat is. Egyetlen szó, egy tájszó se maradjon kint. Semmi sem fölösleges." Mindenesetre úgy érződik, hogy a szerző az egész köteten belül kimagasló jelentőséget tulajdonított a tájszavaknak, egyes indokló magyarázatai már néprajzi jelleget öltöttek. A következő fejezet "A nyelv virágai: közmondások és a szólások" címet viseli. A közmondásoknak és szólásoknak "nevelő, eligazító, figyelmeztető, intő, rendreutasító" szerepük van, mivel tapasztalati megfigyelésen alapulnak, ezért az idősebb generációk gyakrabban használják, mint a fiatalabb populáció. A közmondások tematikailag sokrétűek; vannak, amelyek a munkához kötődnek: Könnyebb odább löknyi, mint kűnnyi; Új kenyérig dalunna; Nëm tësz egy söprühárintást se; Hanyatt-homlok az ëvisnek, imel-ámmal a dolognak stb. Vagy az időjárással kapcsolatos népi bölcsességek: Sok hó, sok búza; Márciusi hó akkor se jó, ha zsákba vüszik keresztül a határonn; Vagy a gazdaregulák: Árpát Józsefnap hetibe, kukoricát Szent György hetibe, rozsot Máté hetibe, búzát Szent Mihál hetibe (kő vetnyi); búzát porba, zabot sárba...; egy szántás, egy kenyér, három szántás három kenyér. A táji szólások, közmondások, szóláshasonlatok az életkörülmények változásával, a falusi életmód átalakulásával, a hagyományos paraszti gazdálkodás korszerűsödésével egyre inkább szorulnak vissza. Ezért a falun élő ember megfigyelésen alapuló bölcsességeit most kell "behordanunk", amíg még frissek és 474