Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

Tanulmányok – Közelmények - Almási Tibor: Egy festmény genezise és utóélete;

ARRABONA 37.1999. TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK brüsszeli nemzetközi kiállításon is bemutatott - Első fog (1879) című zsánerjelenet arra utaltak, hogy Münchenben Gyárfás Jenő - mint élete során annyiszor -, nagy horderejű választás elé került: azonosuljon az akadémia tanárainak elképzeléseivel, vagy pedig az ott tartózkodó Szinyei Merse Pál, Hollósy Simon és más magyar művészek példáját követve, igyekezzék saját útját járni? A kompromisszumokra mindig is kevés hajlandóságot mutató Gyárfás Jenő abban vélte megtalálni a kiutat nyomasztó dilemmájából, hogy kísérletet tett a romantikus és realista látásmódú festészet egyéni hangvételű ötvözésére. Ennek a célkitűzésnek - az egész életműben, de a magyar képzőművészetben is páratlan mívességű és hangulatú - eredménye volt a Karlovszky Bertalan festőművészről készített nagyméretű portré (1879). A művön kísért ugyan még az akadémizmus hagyományossága, de egészében véve már jól kivehetőek az új törekvés lényeges vonásai. Karlovszky arcmása megszokott módon, sötét alapon jelenik meg. A fejtartás beállítása, a tekintet irányulása, az ideges kéztartás a müncheni sémáktól elszakadóban lévő felfogásról árulkodnak. Messze az átlag fölé emeli a festményt a lélektani ábrázolás árnyaltsága. Gyárfás nem merül el a külsőségek virtuózkodó előadásában, a személyiség belső tartalmát ábrázolja gazdagon úgy, hogy a végcélnak megfelelően eljuthasson az általánosítás egy magasabb szintjére. Amit Gyárfás Jenőnek festészete nyilvánvaló erényeként sikerült elsősorban fiatalkori portréin felmutatni, az a nagyméretű, sokalakos kompozíciókon elégtelennek bizonyult. A hosszas érlelés, tucatszámra készített vázlatok, változatok nem hogy előrevitték a koncepció teljesebb kibontakozását, hanem részletességükkel egy végnélküli elégedetlenségbe hajszolták a festőt. A formai megoldások fokozatos tökéletesítésére tett erőfeszítések - minden nemes szándék ellenére az akadémikus dogmaiság javára billentve a mérleget - lényegében visszájukra fordultak. A grandiózus, merész vállalkozások maradéktalan megvalósításában Gyárfás Jenőt nem is annyira a komponálási készség, vagy a tapasztalat hiánya gátolta meg, mint inkább makacs ragaszkodása a portrékon kimunkált festőelvekhez. Hogy ez a kis túlzással drámainak is minősíthető helyzet valóban rányomta bélyegét a művész egész életére, arra legismertebb műve, a Tetemrehívás (1881) című kompozíció a szemléletes példa. "A lélektani mozzanatok ábrázolásában valóságos mesternek mutatta magát Gyárfás Jenő, aki a Tetemrehívásban méltó magyarázója a legnagyobb magyar balladaköltőnek, Arany Jánosnak. Ez a kép, úgy fölfogás, mint kidolgozás tekintetében valóságos büszkesége modern képtárunknak" - írta Szana Tamás két évtizeddel a Tetemrehívás elkészülte után. (Szana 1901) A Tetemrehívás témája Gyárfást még a müncheni tanuló években kezdte foglalkoztatni. "Ekkor írta Arany János a Tetemrehívás című költeményét. A régi Akadémia szomszédságában, a Probst kávéház volt a magyarság tanyája is. Ott voltak rendesen és sakkoztak Benczúr Gyula professzor, Baditz apánk, Vágó, Karlovszky, Margitay, Kemendi..., Hollósy, Kardos - ez utóbbi legjobb barátom. Mondom, e nagyszerű fiúk között és velük olvastuk a rémes balladát. És én azon 324