Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

Tanulmányok – Közelmények - Székely Zoltán: Hieronymi Ottó Ferenc (1766/68–1829)

ARRABONA 37.1999. TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK ölében, aki kezeit kinyújtva fogadja Szent István felajánlását. A jelenetet szárnyas puttófejek egészítik ki. A kép bal oldalán oszlop és félrevont sötét drapéria, a provinciális barokk oltárképek konvencionális elemei, amelyek azonban itt, a felhők között kibontakozó mennyei vízióhoz meglehetősen szervetlenül illeszkednek. Bár a képen jelenleg nem látható szignatúra, Hieronymi szerzőségét azonban joggal feltételezhetjük: Mária hosszú s lapos kézfejével, összetartó középső- és gyűrűsujjával találkozhatunk a szerecsenyi főoltáron és a Nemzeti Galéria Madonnáján, de a nyalkái Szent Imre keze is ekképp alakított; míg kék köpenyének lobogása - amely a gyermeket körbeölelő fehér kendőn is megismétlődik - ugyancsak Szerecsenyről ismerős. Da tálasához az oltár pannonhalmi felállításával kapcsolatos források adnak némi támpontot. Ezek szerint Nóvák Krizosztom főapát az oltárépítmény kivitelezésére 1802. november 24-én adott megbízást, azzal a kikötéssel, hogy a munkálatokkal a következő év Szent István napjára kell elkészülni. Azonban csupán 1803. október elején állították fel az oltárt, a felszentelésre pedig a rendi Diarium szerint csak 1804-ben került sor (Sajó 1996d, 201). Hieronymi festménye tehát 1803-ban vagy legkésőbb 1804-ben készülhetett. Az alkotó részéről a kép megformálására fordított figyelem s ebből adódóan a mű mesterségbeli színvonala és - Hieronymihez mért - igényessége is inkább az 1802-es szerecsenyi, mint az 1812-es nyalkái oltárképpel rokonítható. A XVni. századi barokk oltárképfestészet megoldásainak alkalmazása a kompozícióban és a képszerkesztésben valamint a jelenet szcenírozásában mindhárom imént tárgyalt műre érvényes. A szerecsenyi és győri kép még a barokk mozgalmasságából, minden képelemet átható lendületéből is megőrzött valamit: az előbbin a herceg dinamikus alakja, a háttér hirtelen mozdulatú figurája és Mária szárnyaló köpenye, míg az utóbbin a Szűzanya s gyermeke lengő drapériái révén. Nyalkán azonban mindennek már nyoma sincs, miként eltűnt a drapériák dekoratív redővetése is, hogy átadja helyét a klasszicizmus szigorúbb és puritánabb formarendjének. Ugyancsak ez utóbbi hatásának tudható be az egyenletes megvilágítás, a kontrasztok és a dinamikus színhatások kerülése. Ám ezeknek a jelenségeknek az értékelését némileg megnehezíti, hogy a kép színvonala az előzőekhez viszonyítva nagy visszaesést mutat. A szerecsenyi és győri művek még elérik a tisztes középszer szintjét, a nyalkái oltárképen azonban a figurák sommás megformálása és a kifejezetten igénytelen kivitelezés különösen bántóvá válik. Az oltárképek barokkos igazodásával szemben modernebbnek tűnik a Nemzeti Galériában őrzött Mária a gyermekkel című (5. kép), a szerecsenyi oltárral egy időben, 1802-ben festett kép . Kis méretéből következően magánáhítat céljára szolgálhatott. A Szűzanya ez alkalommal is égi vízióként jelenik meg, halvány felhőgomolyagokon ülve. Teste jobbra fordul, karjával az ölében ülő ruhátlan kis Jézust tarja, aki jobbját áldásra emelve a nézőre tekint. Mária szelíd, bensőséges arckifejezéssel néz gyermekére. A kompozíció, a Szűzanya kapoccsal összefogott köpenye valamint arca és hajviselete az itáliai reneszánsz Madonna-képek ismeretéről vall. A legközelebb talán Raffaello Folignoi Madonnájához áll, amelynek számos részletben módosított változata. A mintakép megválasztása a formák száraz, kemény rajzosságával, valamint egységes, szórt fényű megvilágításával 286