Arrabona - Múzeumi közlemények 37/1-2. (Győr, 1999)

Tanulmányok – Közelmények - Környei Attila: Adatok és gondolatok a XIX. századi magyarországi egyesületekről

ARRABONA 37.1999. TANULMÁNYOK - KÖZLEMÉNYEK Az egyesület önmagában, mint már erre céloztunk, a közélet iskolája és a résztvevők számánál nagyobb körben kihat a közgondolkodás alakulására. E megállapítás nem a mi bölcsességünk, nemcsak az utókor ítélete. A társadalomtudományok, a pedagógia nem voltak abban a korban olyan gyerekcipőben, hogy a kor gondolkodó politikusai ne ismerték volna föl éppen az egyesületek körüli összefüggéseket. Gróf Széchenyi István a Világ című könyve végén íveken keresztül magyarázza és védi ezt vitapartnerének (Desseweffy Józsefnek) a Lóverseny Egyletről szólva. Elhárítja az ügy kicsinyességet és kizárólagos haszonelvűségét illető vádakat és rávezeti az olvasót az egyesülés távlati céljainak, hasznának fölismerésére: "Célunk: Egyesítés, ennek eszközlésére vezető módok egyike pedig a lóverseny vala..." "... a lóverseny az egész tárgynak nem boltköve, de csak egy ága lenne, mert a főcél korántsem a verseny, de a hon véd s közösülési s eképp valódi erejének nagy obbítása. ... A magyar minden kétségen kivül lassanként a legnagyobb tökélyre fogja emelni a jobb lókiállítással szorosan összefüggő hon-egyesülési, honvéd s eképp nemzeti erejét." 1849-ben, de a háború - a szabadságharc - miatt már 1848 őszén szomorú idők jöttek az egyesületekre. Megmutatkozott ez az egyesületek alakulásának megtorpanásában éppúgy, mint a már működő egyesületek belső életében, működésében. Igen sok egyesület évekre kénytelen volt felfüggeszteni működését, többnyire a felfüggesztés kimondása nélkül - egyszerűen nem működött. Az egyesülés eszméje nem halt ki a társadalomból és az egyesületek újjáéledésének, továbbélésének is jelentős esélyei voltak. Ilyen összetartó, a továbbműködésre buzdító tényező volt az egyesületek addigi sikere, a tagság és a környezet által felismert hasznossága, és még prózaibb megközelítéssel a megteremtett és az esetek többségében nem is csekély, nem jelentéktelen közös vagyon. Hiszen igen sok egyesület szerzett (épített, vásárolt vagy ajándékba, hagyatékul kapott) ingatlan vagyont, óvodát, menhelyet, kaszinóépületet vagy helyiséget, sportlétesítmény, és közösen birtokolt jelentős értékű ingóságokat, könyvtárat, berendezési tárgyakat vagy más eszközöket, esetleg pl. hajót. Az említett ingatlanok némelyike az adott település legértékesebb telkén álló reprezentatív épület volt, mások az egyesület bevételeinek gyarapítására szolgáló szántó-, erdő- vagy szőlőbirtokok. Az önsegélyező és segélyegyletek pénzvagyona is, kamatozó betétekben, komoly összegekre rúgott. Mindezen vagyonok elkobzására a hatalomnak nem volt meg a lehetősége, elherdálását, hűtlen kezelését pedig az egyesület belső törvényei többnyire nem tették lehetővé. Az addigi siker, a közös vagyon, vagy mondjuk úgy: a létező és működőképes bázis parancsoló erővel buzdított a továbbműködésre, bármilyen volt is a politikai és jogi környezet. Az 1850-es évek, az un. Bach-korszak, abszolutizmus és terror volt az egyesületek számára is, de nem volt teljes nihil. Léteztek egyesületek, sőt kisebb számban újak is alakultak. Ezek azonban szinte kizárólag jótékony vagy önsegélyező egyesületek voltak. Ezek mellé csak kevés vallásos, hitbuzgalmi egyesület megalakulását tudjuk sorolni és még ennél is kevesebb kulturális, művészeti egyesületét. Ilyen volt többek között a soproni Dalfüzér (Liederkranz), Altdörfer Keresztély dalárdája. (1859) 206